Legbiztosabban biotermékekkel őrizhetjük meg egészségünket, állítja a
hazai biomozgalom megalapozója, dr. T. Veress Éva biológus. A
nyolcvanéves szakember az elmúlt három évtizedben több száz előadásban
és újságcikkben népszerűsítette az egészséges élelmiszerek
fogyasztásának fontosságát. Kolozsvári otthonában a romániai
biotermesztésről és ökogazdálkodásról beszélgettünk.
Szederbokrát mutatja kolozsvári kiskertjében a professzorasszony
• Fotó:
Makkay József
– Édesapja, Veress István évtizedekig mezőgazdasági szakiskolai, majd
agráregyetemi oktató volt, ön biológusként szintén a nagyüzemi
mezőgazdaságban hasznosítható vetőmagkutatásokkal foglalkozott. Hogyan
váltak a biotermesztés elkötelezettjeivé?
– Idehaza, kolozsvári zöldségeskertünkben mindig ösztönösen kevés
vegyszert használtunk. Ebből az 1980-as évek közepére lett komolyabb
elköteleződés, amikor a Magyarországról járatott Kertészet és szőlészet
című folyóirat apró cikkeben kezdett foglalkozni a biotermesztés
tudnivalóival.
Édesapámnak annyira megtetszett az ötlet, hogy beleásta magát a témába,
és elhatároztuk, hogy elöljáróban háztáji kiskertünket avatjuk
biokertté.
Ehhez igazából a kevés műtrágyáról kellett lemondani, mert akkoriban
alig használtunk más vegyszert, a kertet szerves trágyával gondoztuk.
Édesapám lelkesen felvállalta a módszer népszerűsítését, és a Falvak
Dolgozó Népe című mezőgazdasági hetilapban mintegy húsz cikket közölt
erről. Tőlem sem állt távolt a módszer, hiszen 1974-ben Környezetvédelem
és mezőgazdaság címmel megjelent könyvemben sok mindent tisztáztam a
vegyszerhasználattal kapcsolatban.
Öt évvel ezelőtt dr. T. Veress Éva magyar állami kitüntetést vehetett át
Kolozsváron • Fotó: Horváth László
– Mennyire volt fogadókészség a kommunista években a nagyüzemi
mezőgazdaságban biogazdálkodásra?
– Semennyire. Környezetvédelemről hivatalosan nem eshetett szó.
Emlékszem, amikor a kiadóban elolvasták a könyvem kéziratát, elképedtek.
A cenzúra végül kidobta a szöveg felét, a könyv csak így jelenhetett
meg, én mégis nagyon örültem neki, hiszen ez volt Erdélyben a
kommunizmus évtizedei alatt az első magyar nyelvű kiadvány, amely
tartalmazta a védett növények és állatok listáját.
Cikksorozatában édesapám is csak a háztáji kiskertekre szorítkozhatott.
Rajtunk kívül a nyolcvanas években senki nem vetette fel Erdélyben az
ökológiai gazdálkodás, a biokertészet fontosságát.
– Ezen a területen is a rendszerváltás hozta el a változást. Hogyan
emlékszik a három évtizeddel ezelőtti indulásra?
– Vendégprofesszori meghívást kaptam 1991-ben a budapesti orvostudományi
egyetem biofizikai intézetébe, és szabadidőmben férjemmel, Tótfalussy
Béla újságíróval szétnéztünk több intézményben. Budapesten fogalmazódott
meg, hogy Erdélyben el kéne indítsuk a biotermelés első klubjait,
egyesületeit. Ebben nagy segítségünkre voltak a Magyar Biokultúra
Egyesület munkatársai, személyesen Sárközi Péter professzor, aki
oroszlánrészt vállalt a magyar biokertészet népszerűsítésében.
– Hogyan fogadták Erdélyben a kezdeményezést?
– Elég nagy vitáink voltak akkoriban a mezőgazdasági szakemberekkel. A
férjem a Kolozsvári Rádió magyar adásában egy éven keresztül heti
tízperces műsorban népszerűsítette a biotermesztést, közben cikkeztem
róla a Falvak Népe hetilap hasábjain, majd a frissen indított
Kertbarátok Lapja oldalain foglalkoztunk behatóbban a témával.
Emlékszem,
a jeles marosvásárhelyi agrárkutató, a néhai Tamás Lajos dörgedelmes
válaszcikkben utasította el a vegyszermentes mezőgazdaság ötletét. Azzal
érvelt, hogy a középkorba akarjuk visszavezetni a mezőgazdaságot.
Később személyesen is találkoztam Tamás Lajossal – több
agrárszakemberrel együtt részt vettünk az Erdélyi Gazda
szerkesztőbizottságában –, és tartós barátság alakult ki közöttünk.
Növényvédelmi előadásaiban később mindig megemlítette a biotermesztést
is: részletesen beszélt a vegyszeres növényvédelemről, de elmondta ennek
alternatíváját is, „amit T. Veres Éva hirdet”.
Paradicsombokrok. A biokertben minimális permetezéssel is bőséges a
termés • Fotó: Makkay József
Az évek során sok olyan agrárszakember állt a mozgalmunk mellé, akik
kezdetben ellenezték.
– Mennyire haladt nehezen a mozgalom romániai intézményesülése?
– A kilencvenes években ez a folyamat Magyarországon is nehezen haladt,
hiszen csak a kétezres évektől terebélyesedett akkora mozgalommá, hogy a
nagyobb területeken gazdálkodó agrárszakembereket, agrárvállalkozókat
is megcélozza. Erdélyben a Bioterra Egyesület bejegyzése hozott
áttörést. Az egyesületet svájci segítséggel létrehozó Albert Imre a
kilencvenes években Kolozs megyében megalkotta a biotermesztést
ellenőrző első romániai intézményt. Az ő érdeme, hogy mára tucatnyi
hasonló biotermesztés-ellenőrző cég működik az országban és hivatalosan
mintegy 280 ezer hektáron folyik felügyelt biotermelés. A kilencvenes
évek elején Kolozsváron mi alakítottuk meg elsőként a Kertbarátok
Egyesületét, amely Erdély-szerte összefogta a kisebb-nagyobb
csoportokat, a biológiai kertészkedés mellett elkötelezett embereket.
– Mekkora szerepe volt az erdélyi biomozgalom kiépítésében a külföldi
tapasztalatoknak?
– Meghatározó, hiszen az ottani tapasztalatok győztek meg arról, mekkora
potenciál rejlik benne. Sokat tanultunk Svájcban és Németországban. Én
már a nyolcvanas években olvastam Erdélybe bejutó nyugati mezőgazdasági
szaklapokban, hogy egy svájci vagy német állampolgár hétvégeken 100–120
kilométert is utazik, hogy biotermékeket vásároljon. Az évek során egyre
nagyobb lett az érdeklődés a vegyszermentes mezőgazdasági termékek
iránt, és az ágazat dinamikus fejlődésnek indult Nyugat-Európában.
A kilencvenes években mintegy 40 biofarmot látogattunk meg Svájcban és
Németországban, de jártunk Ausztriában is, amely Európa legnagyobb
biotermék-felvevő piaca.
A nyugati tapasztalatokhoz képest a romániai piac gyerekcipőben jár, de
nálunk a fejlődés dinamikája óriási, hiszen húsz év alatt kétezerről 280
ezer hektárra nőtt a biotermelésbe bevont területek nagysága.
Magyarországon is látványos a fejlődés. Az évente megrendezett
Növényvédelmi Fórumokon ellátogatunk biofarmokra is. Legutóbb olyan
gazdaságban jártam, ahol 300 hektáron történik környezet- és
egészségbarát mezőgazdasági termelés.
Növénytársítás. A káposztafélék fontos védelmet nyújtanak a
paradicsomnak is • Fotó: Makkay József
– A hazai mezőgazdaságban mennyire jó üzlet biomódszerekkel termelni?
– Abból kell kiindulni, hogy ezeknek a termékeknek magasabb az áruk,
hiszen nagyobb az anyagi ráfordítás, nagyobb a munkaerőigény. Az európai
uniós támogatási rendszer nálunk is külön támogatást nyújt a
biotermeléshez, ami kezdetben sok konjunktúralovagot is vonzott, akik a
pénzt látták benne. Amikor az első években meghirdették az uniós
támogatást, óriási volt a túljelentkezés. A kezdetben egy hektárra
beígért 1500 eurós támogatás a pályázók nagy száma miatt a felére
csökkent. Emiatt sokan abbahagyták, de aki maradt, illetve akik utólag
iratkoztak be, azok már kezdik érteni a biotermesztés lényegét.
Különbséget tennék a nagyobb farmok által megtermelt és forgalmazott
biotermékek, bioélelmiszerek és a kisgazdák termékei között, akik saját
kiskertjükben szenvedélyből és meggyőződésből használják a biotermesztés
módszereit. Ők ugyan nem részesei az ellenőrzött biotermelés
rendszerének, de számuk egyre nagyobb, és saját családjukat vagy
barátaikat látják el jó minőségű, egészséges zöldséggel, gyümölccsel
vagy hús- és tejtermékekkel.
– Mennyire nehéz mai körülmények között a vegyszermentes mezőgazdaság?
– A biogazdálkodás sem teljesen vegyszermentes, hiszen kisebb
koncentrátumban felhasználhatók réz- és kéntartalmú szerek, tiltottak
viszont a növénybe felszívódó vegyszerek és a gyomirtók. Az utóbbi
években elég sok környezetbarát készítmény jelent meg, amelyek segítik a
biotermelők boldogulását. Gyógynövényolajokból készülő kivonatok is
piacra kerültek, amelyek növekedésserkentő hatást fejtenek ki és
erősítik a haszonnövény ellenállását.
A biogazdálkodás sokrétű növénytermesztési technológiát igényel,
amelyben fontos szerepe van a talajlazításnak, a talajtakarásnak, a
hőkezeléssel megoldható korai gyomirtásnak és a növénytársításoknak
egyaránt.
Megfelelő növénytársítással egyik növény védi a másikat. A hagymát és a
sárgarépát például váltakozó sorokba szoktam ültetni, vagy a paradicsom
mellé mindig kerül káposztaféle. Mivel kiskertben nem éri meg fejes
káposztát termelni, nálam a növénytársításba rendszerint brokkolit,
bimbóskelt vagy valamilyen más káposztafélét használok. Sok táblázatom
van erről, hogy melyik növénynek milyen pozitív hatása van a másikra:
elriasszák a kórokozókat és kártevőket, vagy éppen azokat az élőlényeket
vonzzák, amelyek megvédik őket.
– A klímaváltozás mennyire borítja fel a biokertészek munkáját?
– Fontos, hogy a kertész is nyitott szemmel járjon a kertben,
megfigyelje, milyen fajták szárazságtűrőbbek, és inkább azokat válassza.
A nagy kánikula igen megnehezíti a munkánkat, hiszen +30 Celsius-fok
fölötti hőmérsékleten leáll a növények fotoszintézise. Emiatt nem
találkozunk manapság szép piros paradicsommal, mint régebben, csak
rózsaszínnel. De az ilyen kihívásokra is van megoldás. Édesapám fiatal
szakemberként már 1945-ben megírta a Gazdanaptárban, hogyan kell a
paradicsomot úgynevezett X alakú sorokban termeszteni. Én is három
különböző ágra vezetem a paradicsomot, és meghagyok egy-egy oldalágat
is, hogy védje a gyümölcsöket az erős napsütéstől.
Az is a klímaváltozás egyik következménye, hogy ma már évente
kétszer-háromszor kell megpermetezni a paradicsomot, pedig harminc évvel
ezelőtt permetezés nélkül is szépen termett.
– Az agrárszakember-képzésben mennyire sikerült megtörni a jeget?
– Noha hivatalosan még nem jelentek meg a biogazdálkodásra szakosodott
kertész- és agrármérnöki szakok, az egyetemi oktatók körében is
támogatottsága van a mozgalomnak. A kolozsvári agrártudományi egyetem
több tanárának van például biofarmja, illetve az ott végzett szakemberek
közül többen is elkötelezték magukat a környezetbarát gazdálkodás
mellett. Hasonló a helyzet a magyarországi agráregyetemeken is. Engem
évi rendszerességgel meghívnak a magyarországi Növényvédelmi Fórumra,
ahol a biogazdálkodás témakörében szoktam előadásokat tartani
továbbképzésre jelentkező agrárszakembereknek is.
– Az állami szervek folyamatosan nyugtatgatják a közvéleményt, hogy a
kereskedelembe kerülő élelmiszerek ellenőrzöttek és biztonsággal
fogyaszthatók. Mennyire mérik például a zöldségek és gyümölcsök
vegyszertartalmát?
– Szinte semennyire! Az a szomorú, hogy európai uniós csatlakozásunk óta
az élelmiszer-biztonsági rendszerek átalakultak, sőt leépültek.
Pontosabban azok a laboratóriumok, amelyek a vegyszermaradványok
kimutatását szolgálták. Senkinek nem érdeke, hogy szembesítse a
közvéleményt az agyonvegyszerezett nagyüzemi mezőgazdaság környezet- és
egészségromboló hatásaival.
Ma már nagyon precíz műszerek vannak a peszticidmaradványok pontos
kimutatására, de ezek a mérések túl drágák ahhoz, hogy széles körben
használják.
Állítom, hogy a legbiztonságosabb élelmiszer a biotermék, ahol nemcsak a
végterméket, hanem a teljes termesztési technológiát ellenőrzik. Arról
egyre több kimutatás van, hogy mennyire veszélyeztetett a szervezetünk.
Az Egészségügyi Világszervezet egyik friss jelentése alapján az Európai
Unióban egy ember szervezetébe évente átlagosan 2–3 kg vegyszer kerül be
élelmiszerekkel. Az adatok ismeretében nem véletlen a daganatos
betegségek ugrásszerű megnövekedése, illetve számos más betegség
megjelenése és terjedése, ami egyértelműen az egészségtelen
táplálkozással hozható összefüggésbe.
– Van, aki gyanakszik a biotermékekre, mert szerinte átverés áll a
háttérben, azaz a termelők egy része a nagyobb profitszerzés érdekében
tünteti fel termékének címkéjén a biominősítést, miközben vegyszeres
módszerrel termel...
– A csalást nem lehet százszázalékosan kizárni, mint ahogy arra sincs
garancia, hogy ha az ember megvásárolja a drága lakásbiztonsági
berendezést, nem fognak hozzá betörni. A biotermékek piaca intézményesen
ellenőrzött, és nagy a lebukás kockázata. Egy-egy termelő átverheti a
vevőit, de ha rajtakapják, azonnal elúszik a biotermesztési
bizonyítványa, és kizárják a rendszerből. Történtek ilyen esetek, ami
azt bizonyítja, hogy a rendszer nemcsak Magyarországon vagy
Nyugat-Európában, hanem nálunk is működik.
Dr. T. Veress Éva
A nyolcvanéves kolozsvári biológus az erdélyi biomozgalom megteremtője.
Csombordon született 1939-ben, ahol édesapja, Veress István a Téli
Gazdasági és Szőlészeti Iskola tanára, gazdaságvezetője és
igazgatóhelyettese volt, az államosítás után pedig a Csombordi
Szőlészeti Szakiskola első igazgatója. Tízéves korában került
Kolozsvárra, ahol apja a kolozsvári mezőgazdasági egyetem tanára lett.
1956-ban a Bolyai Egyetemen elkezdett kutatóbiológia szakról a magyar
egyetem beolvasztása után csoportját áthelyezték földrajz-biológia
szakra. Falusi tanárként kezdte, majd laboráns lett, 1968-tól pedig
biológusi állást kapott a kolozsvári egyetem fizika karán.
Zöldségmagkísérletekkel foglalkozott, a vetőmagvak ultrahangos kezelését
kutatta. Számos hazai és nemzetközi konferencián mutatta be kutatási
eredményeit. 1990-ben úttörő szerepet vállalt az egészséges táplálkozás
erdélyi népszerűsítésében: több száz előadást tartott a biotermelés
területén, és mezőgazdasági szaklapok rendszeres munkatársává vált. 72
éves koráig oktatott magyar diákokat a kolozsvári Babeș–Bolyai
Tudományegyetem biológia karán, és több alkalommal tanított
vendégtanárként a Budapesti Orvostudományi, illetve a Debreceni és a
Gödöllői Agrártudományi Egyetemen.
(Cikkünk eredetileg a Székelyhon napilap hetente megjelenő gasztronómiai
kiadványában, az Erdélyi Gasztró legfrissebb számában látott
napvilágot.)
Makkay József
