Szomorú kötelességemnek teszek eleget, amikor társaságunk nevében búcsúzom örökös elnökünktől, Buchwald Pétertől. Október elején a Kolozsvár Társaság 20. születésnapját még együtt terveztük, s az utolsó ötéves tevékenység gyorsmérlegét elkészítve, kis házi kiállításunkon bemutatva kiderült, hogy a Társaság a világjárvány megszorításai ellenére, vagy tán éppen azért, a Kántor Lajos hirtelen halála miatt 2017 őszén a stafétabotot átvevő Buchwald Péter elnöksége alatt nemcsak számszerűen jóval több kulturális eseményt kezdeményezett, hanem még szélesebb közönséget szólított meg, és újabb területeket pásztázott végig a civil szférában. S ha korábban inkább az irodalmi és a képzőművészeti élet változásaira, kihívásaira, ünnepi alkalmaira figyeltünk elsősorban, az elnök érdeklődésének köszönhetően a világháló adta lehetőségeket is igénybe véve a sport, a természettudományok, az egyetemi oktatás, sőt a politikatörténet felé is nyitottunk. Noha egészségügyi gondjai miatt már két hónapja takarodót fújt, felhőtlenül tudott örvendeni a középiskolás diákok bevonásával lezajlott október 23-ához kapcsolható rendezvénysorozatnak, vagy az unitárius kollégiumi könyvbemutatónak a diákok érdeklődését látva, amikor a rendszerváltás titkait boncolhatta vendégelőadónkkal, Zolcer Jánossal, vagy nagy interjút készíthetett a sokszoros világbajnok Orosz-lányokkal. Köszönettel vette tudomásul, hogy továbbra is számítunk ötleteire, segítségére, és a Kolozsvár Társaság örökös elnökének választottuk.
Magam hírből-távolról jó fél száz éve ismertem, hiszen számon tartottuk gyógyszervegyész és tudománynépszerűsítő munkásságát, Kolozsvárt kis túlzással mindenki ismer mindenkit legalább látásból. Közelebbi kapcsolatba 1989. december 23. után kerültünk azt követően, hogy a hajdani Igazság, a mai Szabadság Jókai utcai szerkesztőségében mintegy három tucatnyian összegyűltünk, remélve, hogy sorsunk irányítását kezünkbe véve sikerülni fog a helyi, a kis- és nagytérségi, valamint az országos újjáépítésben tevőlegesen részt venni, újjászervezni a tudatosan szétvert kolozsvári, erdélyi magyar társadalmat. A megalakult RMDSZ Kolozs megyei választmányának tagjaiként külön-külön, vagy nagyon gyakran együtt jártuk a városban a körzeti gyűléseket, intézményeket, vállalatokat, egyházközségeket, a környező magyar falvakat, alakítottuk a helyi szervezeteket Aranyosgyéresen, Bánffyhunyadon, Désen, Szamosújváron, Tordán mikor a Péter Skodájával, mikor az én Trabantommal, mindannyiszor a magunk költségén.
Igazi közösségi emberként ismertem meg, aki nagyon hamar szót tudott érteni minden rendű-rangú emberrel, akadémikusokkal és kétkezi munkásokkal, megszállott radikálisokkal, ködevőkkel, ködszurkálókkal és hiú ábrándokat követőkkel, nagy empátiával próbált segíteni vagy legalább tanácsot adni a bajbajutottaknak. Az akkori platformosodás jegyében a Bethlen Gábor nevével fémjelzett módszeresen építkező, gyakorlatias, úgy is mondhatjuk: pragmatista szárnyához tartoztunk mindketten, példaképünk intését igyekeztünk követni: „Nem mindig lehet megtenni, amit kell, de mindig meg kell tenni, amit lehet”. Az 1992-es országgyűlési választáson még korteskedtem is mellette, de aztán a brassói kongresszust követően fokozatosan kihátráltam a közélet politikai porondjáról, eltérítettek a közművelődési majd oktatásszervezői feladatok. Az alkalmi találkozások aztán nyugdíjba vonulásom után, még Kántor Lajos idejében a Kolozsvár Társaság rendezvényeinek lebonyolításán váltak szorossá, Buchwald Péter elnöksége idején pedig szinte napi rendszerességűvé.
Októberben formálisan is rám testálta folytatni azt a munkát, amit az alapítók szellemében sikeresen vitt tovább. Itt próbáljuk megőrizni emlékét a fel nem adható város, Kolozsvár művelődési értékeinek feltárásában, tudatosításában, népszerűsítésében, megőrzésében.
Köszönjük, Péter, fáradhatatlan és mindig derűt sugárzó munkádat, nyugodj békében!
Szabó Zsolt
