– Nánó Csaba újságíró új életútinterjú-kötetéről
• 2021. augusztus 07., 20:13
Simon Gábornak, a
Kolozsvári Magyar Opera nyolcadik, a bársonyszékben legtöbb időt
(1990-től 2009-ig) eltöltő igazgatójának pályájáról szóló
életútinterjú-kötet látott napvilágot Nánó Csaba újságíró tollából. Az
Erdélyi Napló munkatársát a témaválasztásról, alanya életútjáról, az
interjúkészítés műhelytitkairól faggattuk.
Sorsunk nem pusztán egy leütés a zongorán – Nánó Csaba újságíró új
életútinterjú-kötetéről
Nánó Csaba újságíró és a kötet alanya, Simon Gábor operaigazgató a
Sors-szimfónia című könyv bemutatóján • Fotó: Horváth László
– Nemrég látott napvilágot legújabb, sorrendben 9. köteted, ezúttal
életútinterjúról van szó: Simon Gáborról, a Kolozsvári Magyar Opera
nyolcadik, a bársonyszékben legtöbb időt eltöltő (1990-től 2009-ig)
igazgatójáról szól. Miért esett a választásod Simon Gáborra?
– Nem véletlenül esett a választásom Simon Gáborra, akihez közel három
évtizedes ismeretség köt, amely idővel barátsággá mélyült. A 90-es évek
közepétől kezdtem a kolozsvári színházat és operát némileg „hivatalos”
minőségben látogatni, amikor a helyi lapban művészetekkel kapcsolatos
cikkeket közöltem. Az operairodalmat kevésbé ismertem, de a zene iránti
szeretetem valamennyire pótolta ezt a hiányosságomat.
HIRDETÉS
Akkoriban még az előadások után nagy társaság gyűlt össze az intézmény
előcsarnokában, és kezdtem jobban megismerni az operásokat is, Gáborral
az élen.
Néhány interjút is készítettem az igazgatóval, de ezeken túl rengeteg jó
történetet mesélt, amik megragadták a fantáziámat. Mindig csodáltam
felkészültségét, emberségét, remek humorát, türelmét, még a magamfajta
„kíváncsiskodók” iránt is. Tartalmas beszélgetések voltak ezek, és
lassan kialakult az elképzelés bennem, hogy mindezeket jó lenne kötetbe
foglalni. Nyugdíjba vonulását követően neki is láttunk a munkának, ám
végül objektív okok miatt ez félbeszakadt. Végül a művészek életét
bemutató Prospero-sorozat szerkesztőjével, Demény Péterrel egyeztetve
újra előkerült a téma, és megszületett a Simon Gábor életútját bemutató
kötet, a Sors-szimfónia.
– Demény Attila, a nemrég elhunyt Erkel-díjas zeneszerző, operarendező
írta az előszót 2019-ben a kötethez. Így fogalmazott: „Az újságíró Nánó
Csaba az életútinterjú-kötetének a Sors-szimfónia címet adta. A cím
szerintem telitalálat. (…) Nyilván az V., Sors-szimfóniáról van szó,
mely Beethoven, az op. 145-ös utolsó, F-dúr kvartettig tartó hatalmas
életművének egyik emblematikus állomása. Ebben valóban a megtett,
monumentális út a lényeg”. Milyen szempontok szerint igyekeztél kötetben
összefoglalni Simon Gábor pályáját?
– Nyilvánvaló, hogy egy ember életútjáról szóló könyv nemcsak annak
szakmai részét igyekszik bemutatni, hanem magába foglalja élete összes
fontosabb mozzanatát. A kötet címe is erre utal, hiszen sorsunk nem
pusztán egy leütés a zongorán, egy hangjegy a kottában, hanem egy egész
szimfónia, örömökkel, csalódásokkal, sikerekkel vagy akár kudarcokkal
fűszerezve. Simon Gábor hálás interjúalany, aki nem kerülte meg a
kényelmetlenebb kérdéseket sem, és nagyon őszintén foglalta össze
szakmai és magánélete számára fontos állomásait. Ő sem született
igazgatónak, a sikerek mellett voltak szakmai életének mélypontjai is,
és ezeket sem titkolta el. Ugyanakkor
szerettem volna emberközelbe hozni Gábort, a kötetben sokat mesél
családjáról, sportról, amely végigkísérte szinte egész életét,
kirándulásokról, operán kívüli életéről.
Hosszú ideig, két évtizedig volt igazgató, neve egybeforrt a kolozsvári
operával, de nem szerettük volna elfelejteni, hogy a szakmán, a
hivatáson túl is van élet. Úgy érzem, a kötetben sikerült egyensúlyt
találnunk a társulat irányítójának, illetve a magán-
embernek a sorsa között.
– Simon Gábor jelenlétében mutattátok be a kötetet június közepén az
opera előcsarnokában. Maga az alany hogyan fogadta, miként reagált a
kötetre, annak bemutatására?
– A kötet még a tavaly látott napvilágot, ám a járvány miatt kitolódott a
bemutatója. Igaz, a közelmúltban sikerült online bemutatni a Kolozsvár
Társaság jóvoltából, de mindenkinek, aki részt vett a kötet
létrejöttében – szerző, interjúalany, kiadó – hiányzott a közönség, a
közvetlen visszajelzés, az ismerős arcok látványa, még akkor is, ha azok
maszk mögé vannak bújtatva. Végül is, egy olyan embernek, aki
húsz éven át vezette az operát, szerintem nincs méltóbb hely a róla
szóló kötet bemutatásának, mint az intézmény, ahol annyi időt eltöltött,
amely egy adott időszakban második otthona volt.
Gábor nagyon örült a lehetőségnek, amit a jelenlegi igazgató, Szép Gyula
biztosított. Családias hangulat uralkodott a kötet bemutatóján, és bár
szép számban eljöttek az érdeklődők, meggyőződésem, hogy „normális”
időkben még többen gyűlünk össze a Kolozsvári Magyar Opera
előcsarnokában.
– Számos interjúköteted látott már napvilágot, de ez az első
életútinterjú-köteted. Miként zajlik egy életútinterjú-kötet
elkészítése, mesélj a kulisszatitkokról: mi okozza szerzőnek a
legnagyobb szakmai sikerélményt, és mi a legnagyobb nehézséget?
– Valóban nagy a különbség egy hétköznapi beszélgetés és egy
életútinterjú elkészítése között. Egy interjú általában arról szól, hogy
a kérdező egy bizonyos dologra kíváncsi, egy adott témát jár körül az
interjúalannyal. Az úgynevezett mélyinterjúban már ok és okozat közötti
összefüggéseket is keresünk, az életútinterjú viszont – ahogy a nevében
is benne van – igyekszik egy ember teljes létét egybefoglalni. Minden
esetben szükség van a felkészülésre, a beszélgetésnek kell legyen egy
váza, amire a válaszokból felépítjük a lényeget. Ebben az esetben azért
voltam kissé szerencsésebb helyzetben, mert Gábort viszonylag régen
ismerem, nem igényelt hosszadalmas előkészületet az életútinterjú
megkezdése.
Nagyjából másfél évet dolgoztunk a köteten, olykor személyesen, máskor
írásban válaszolt a kérdésekre, és elmondhatom, az egész munkafolyamat
örömöt okozott.
Szakmai elégtételt jelent, ha a kérdezett elégedett a végeredménnyel, de
nyilván a legnagyobb boldogságot az adja, ha minél többen olvassák a
könyvet. Az életútinterjú-kötetek elsősorban a kérdezettről szólnak, a
kérdező feladata, hogy jól irányítsa a beszélgetést, hogy különbséget
tudjon tenni a fontos és kevésbé fontos dolgok között, és lehetőleg
kitérjen az interjúalany életének összes jelentős eseményére. A jó
kérdező az, aki igazán kíváncsi az előtte ülő mondanivalójára, képes
együttérezni vele, beleéli magát a történésekbe. És tudatosan
felvállalja, hogy a háttérben marad, hiszen ez a történet nem róla szól.
Nem szabad erőszakoskodni, leragadni olyan kérdések mellett, amiről az
interjúalany nem akar beszélni, hiszen ez megrontja a kapcsolatot, és
ezt a végeredmény sínyli meg. Gáborral nagyon jól együtt dolgoztunk, és
ha neki örömöt okoz kézbe venni a kötetet, akkor már én is elégedettnek
mondhatom magam.
Kiss Judit
