• 2014. január 17., 08:52
Tavaly ünnepelte hetvenedik születésnapját, nem sokkal előtte tüntették
ki a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjével. Mócsy Ildikó fizikussal,
nyugalmazott egyetemi tanárral többek között Csernobilról és a
környezetvédelem újrafelfedezéséről beszélgettünk.
– Messze esett attól a bizonyos fától. Ennyire nem vonzották a házukban
sűrűn megforduló írók, művészek?
– A nagy család tagjai többnyire humán beállítottságúak voltak,
jogászok, közgazdászok, orvosok, én viszont hetedik osztályos korom óta
fizikus szerettem volna lenni. Mindig élénken élt bennem a kutatási
vágy, hogy mi miért van, mi rejlik a dolgok hátterében. Határozott
képviselője vagyok annak az álláspontnak, miszerint minden fizika, ami
körülvesz bennünket. A gyerekkori környezetem egyetlen irányba terelt:
olvasni, mindennek utánanézni. A vers szeretetét édesanyámtól kaptuk,
aki nagyon sokat olvasott nekünk, miközben nagyon sok író, művész is
megfordult a házunkban: Tamás Gáspár, Jordáky Lajos, Nagy Imre – utolsó
rajza épp Ágnes lányomról készült –, de kisgyerek koromban még Móricz
Zsigmond, Tamási Áron vagy Áprily Lajos is. A beszélgetések azonban
akkor különösebben nem kötöttek le. Utólag persze átértékelődtek ezek a
találkozások, a kapcsolatok zöme pedig megmaradt, Kányádi Sándort
például rendszeresen látogatom Budapesten, őrzöm a Sütő András hozzám
írt levelét. Ebben minden bizonnyal szerepet játszott az is, hogy
igyekeztek szerénynek nevelni bennünket, például soha nem vettük igénybe
a színházban az igazgató családtagjainak járó tiszteletjegyeket.
– Tanárok, példaképek is „rejtőzködnek” a fizika iránti érdeklődésének
hátterében?
– Igen, a középiskolában kitűnő fizikatanáraim voltak, a 82 esztendős
Tellmann Jenővel például ma is nagyon jó, mondhatni baráti viszonyt
ápolok.
– Annyira azért mégsem, hogy a tanári pályát válassza...
– Bár már férjnél voltam, mi több, az első gyermekemet is megszültem
már, azt mondtam, ha falura helyeznek tanárnak, kimegyek. Ellenkező
esetben ugyanis elveszítettem volna az egyetemi évek alatt megszerzett
pedagógiai modult. A szüleim és a férjem természetesen hallani sem
akartak arról, hogy a gyerekemmel falura költözzem, mert nem volt
ingázási lehetőség. A végzésem évében Kolozsváron tartották a
kihelyezéseket, az állások között pedig négy kutatói hely is szerepelt. A
tanulmányi eredményeim alapján másodikként mehettem választani, s bár
fogalmam sem volt, mi az a közegészség-kutatói intézet, azt
választottam, mert kutatói munkakört jelentett. Jól választottam, és
abban is jól döntöttem, hogy a magyarságom miatti ellenszél ellenére is
ott maradtam. Olyan laboratóriumba kerültem, amelyet egy évvel korábban,
1966-ban alapítottak, sokat tanultam, vizsgáztam, lépegettem felfelé a
ranglétrán. Rengeteget kísérleteztünk – az elsődleges feladatunk olyan
módszerek kialakítása volt, amelyet a későbbiekben a területi
közegészségügyi hatóságok, a Sanepidek alkalmazhattak –, sokat utaztam
bányákba, köztük a vaskohsziklási, akkor Groza Péter-városi uránbányába.
Egészen 1992-ig dolgoztam ott.
– Milyen kutatás fűződik egyértelműen az ön nevéhez?
– A víz, a levegő, a bányák radontartalmának mérése ilyen, az általam
kidolgozott mérési módszereket szabványosították is. Szinte
önszorgalomból elvégeztem a méréseket a termálvizeknél, s egy ebben a
témakörben született dolgozat után 1990-ben meghívtak Kanadába egy Belső
levegő című konferenciára. Még a kommunizmus éveiben kijutott a
dolgozatom Nyugat-Németországba, egy tömbházlakás radonszintjének
felméréséről szólt, annak alapján kerültem Torontóba. Ezzel indult el a
’89 utáni karrierem, azóta 21 országban jártam, részt vettem több
NATO-projektben, egy angol pályázatban, megnyertem egy pályázatot a
határon átterjedő radioaktív sugárzások témakörében, meghívást kaptam az
Egyesült Államokba, Stanfordba. A világ-egészségügyi szervezet
radonszakértőjeként részt vettem a világ országai „fehér könyvének”
összeállításában.
– A mai ugyanaz a radon, amellyel a hetvenes években „barátkozni”
kezdett?
– Ugyanaz, csak jóval többet tudunk róla, mivel a berendezések
tökéletesítése nyomán pontosabb méréseket végezhetünk. A radon a rádium
első bomlásterméke, természetes, gáznemű anyag, amelynek forrása a
talaj. De mégiscsak radioaktív gáz, a felbomlásakor kibocsátott
alfa-részecskék rárakodnak a porszemekre, amelyeket, akarjuk-nem
akarjuk, belélegzünk. Ha sok van a levegőben, sokat inhalálunk, s ezek
méret szerint lerakodnak a felső légzési traktustól a tüdőig. A
lerakodás helyén ionizálják a sejtet, amely megsérülhet. Ha a szervezet
nem képes ezt regenerálni, akkor vagy elrákosodik, vagy hibás genetikai
kódot továbbít. E folyamat követése érdekében fontos a radonszint pontos
mérése.
– A kilencvenes évek szakmai sikertörténete ellenére átcsábult az
oktatásba. Miért?
– ’91-ben elindult a magyar oktatás a BBTE-n, a fizika katedrától pedig
felkértek a környezetfizika tanítására. Egy ideig párhuzamosan végeztem a
kutatói és oktatói munkát, közben elkezdtem kidolgozni az oktatás
módszertanát, az oktatási tervet, megszereztem a Debreceni Egyetemtől a
jogot, hogy kolozsvári kihelyezett szakként működjünk. Két teremre lett
volna szükségünk, de hiába kilincseltem az egyházaktól az RMDSZ-ig, nem
kaptam segítséget. Amikor viszont elindult a Sapientia, Tonk Sándor
rektor felhívott: Ildikó, gyere, nézzük meg, mit tehetnénk az ügyben. A
környezettudományi szak volt a Sapientia első nyertes pályázata,
nemzetpolitikai okokból indították el előbb Csíkszeredában, rá egy évre
pedig Kolozsváron. A BBTE nem akarta engedni a tanárait a Sapientián
tanítani, és én akkor bejelentettem, hogy a továbbiakban nem vagyok
hajlandó ott tanítani. A Babeş–Bolyain azóta sincs
környezetfizika-oktatás.
– Mikor került be a környezet a tudósok, a fizikusok látókörébe,
érdeklődésébe?
– A környezet vizsgálata gyakorlatilag az első tudományág volt, de ma a
dánokat szoktuk emlegetni, az 1800-as évek végén, az ipari forradalom
közepette ők kezdték el hangoztatni a környezet megőrzésének
fontosságát. A különböző folyamatok környezeti hatásai állították vissza
a környezetet a figyelem középpontjába. Egyre hangsúlyosabbá vált a
felismerés: valamit tenni kell. Az első egyetemi szintű
környezettudományi oktatást Finnországban, Kuopióban indították el,
párhuzamosan Massachusettsben is elkezdtek foglalkozni a témával. Olyan
tudományág ez, amely mindenből lecsíp egy darabot: környezetföldrajz,
-kémia, -biológia, területrendezés. Nem hiányozhat a matematika sem,
mert az adatokat fel kell dolgozni, a jog sem, hiszen törvényeket kell
alkotni, vagy a közgazdaság, mert anyagi vonzata is van.
– Románia e tekintetben is a vasfüggöny mögé szorult...
– Bizony, nálunk ’90-ig nem létezett ez a tudományág. Addig hiába haltak
meg bányászok szilikózisban, nem volt szabad beszélni róla. Az általunk
mért adatokat sem volt szabad a bánya megnevezésével listázni, A, B és C
bányáról beszélhettünk. Ismert volt a katasztrofális méretű kiskapusi
környezetszennyezés, kollégáim kimutatták, hogy a nagybányai gyerekek
vérében ólom van, hogy a süketség ott tömeges jelenség. De nem volt
szabad beszélni róla, ezért aztán ez a szegmens tudománnyá sem nőhetett
ki.
Mócsy Ildikó
Természettudományi író, fizikus, tudományos főkutató, egyetemi tanár,
1943-ban született Kolozsváron, édesapja Demeter Dezső újságíró, a
Kolozsvári Állami Magyar Színház aligazgatója volt. Szülővárosában
érettségizett (1961), a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Fizika Karán, az
elektromossági szakon szerzett diplomát (1967). A kolozsvári
Közegészségügyi és Orvosi Kutató Intézet sugárhigiéniai laboratóriumának
főkutató fizikusa, az Indoor Air International tudományos
világszervezet egyedüli tagja Romániából. Magyar nyelvű ismeretterjesztő
írásaival a Hét, a TETT és a Korunk hasábjain találkozhattunk. 2002-ben
létrehozta a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem
Környezettudományi szakát, amelynek 2010-ig volt tanszékvezetője,
docense. Néhai férje Mócsy László (1925–2003) jogász, szakíró. Kutatói
és egyetemalapítói-oktatói munkásságért tavaly a Magyar Érdemrend
Tisztikeresztjével tüntették ki.
– Nem okozott önökben, kutatókban egyfajta erkölcsi meghasonlást, hogy
ilyen ismeretek birtokában sem tehetnek semmit?
– Nem, mert mi nem hallgattuk el, a magunk fórumain közzétettük a
mérések eredményeit. Egy tüdőgyógyásszal és egy biológussal a
bányavidékeken tíz évre visszamenőleg felmértük a tüdőrákos
halandóságot, ebben a témában jelent meg 1971-ben az első angol nyelvű
dolgozatom is egy bukaresti kiadású, de csak külföldön terjesztett
lapban.
– Ha valaki, hát maguk biztosan tudtak például Csernobilról, az 1986-os
reaktorrobbanás nyomán keletkező veszély mértékéről. Arra sem volt
szabad reagálni?
– A főnököm április 28-án behívott bennünket az intézetbe, leültetett és
azt mondta: hallgatta a Szabad Európa Rádiót, és nagy a baj. Talán be
sem fejezte a mondatot, amikor megcsörrent a telefon, Bukarestből
mozgósítottak bennünket. Május elsején saját elhatározásból, saját
telefonunkról végighívtuk a kolozsvári iskolákat: a gyerekeket ne vigyék
felvonulni. Akkor már lehetett hallani ezt-azt, de mi elmondtuk, hogy
radioaktív a levegő, baj van. Betiltottuk a piacon a bárányok
árusítását, mert azok levágás előtt már kint legeltek. Csernobil után
négy nappal engem Bukarestbe rendeltek, többedmagammal mértük az
exportra szánt élelmiszerek sugárfertőzöttségét. Akkor szembesültünk
azzal, hogy mi is történik az üzletekből hiányzó élelmiszerekkel, de
szakmailag is nagyon érdekes esemény volt. Fél éven keresztül csak ezt
csináltuk. Ami viszont roppant frusztráló volt, hogy nem volt szabad
nyilvánosságra hozni a mérések eredményét. Már valamennyi ország
statisztikája ismert volt, a mi munkánk eredménye pedig csak majdnem egy
év elteltével válhatott nyilvánossá, miután a Nemzetközi
Atomenergia-ügynökség egy küldöttsége Romániában járt.
– Nemcsak Csernobil kapcsán: a család tudatában volt, hogy ön
sugárfertőzött környezetben dolgozik?
– Igen, tudták. Nekem azért nem okozott lelkiismereti problémát, mert a
munkahelyemen nem kaptam olyan sugárdózist, ami rám vagy a környezetemre
nézve veszélyes lehetett volna. A gyerekeimet igyekeztem munkára
nevelni, és arra, hogy amit szeretnek, azt komolyan végezzék. Akadtak
nehéz periódusaink is, volt, hogy kötényeket varrtam, azok eladásából
egészítettük ki a családi költségvetést. Szigorú voltam velük, de sok
szeretetet adtam nekik. S hogy a hetvenedik születésnapomra a New
Yorkban élő kutatófizikus lányom meglepetésszerűen másfél napra
hazarepült, azt bizonyítja, hogy talán nem rontottam el nagyon a
dolgot.
Makkay József
