• 2014. október 09., 20:16
Fizikus nemzedékek sokaságát oktatta fél évszázadon át a kolozsvári
Bolyai, majd a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen. Egykori diákjai a világ
minden részéből ma is tartják vele a kapcsolatot: Farkas Annával, az
Erdélyben végzett magyar fizikusok kedvenc Nusa nénijével kolozsvári
otthonában beszélgettünk.
Nobel-díjra esélyes erdélyi fizikusok
– Fél évszázadon át egyetemen oktatott. Milyen tanárnak tartja magát?
– Nagyon szerettem a diákokat. Ma is folyamatosan kapok visszajelzést
tőlük. A világ minden részéből megkeresnek, elújságolják sikereiket,
beszámolnak családi életükről. Néda Ágnes, a Matematikai Lapok egykori
főszerkesztője – akinek fia szintén nálam tanult, és mára az Egyesült
Államokban futott be tudományos karriert – a minap mondta: Anna, téged
nagyon szerettek a gyerekek. Magyar agytudósok nemrég megállapították,
hogy a szürkeállomány racionális sejtjei akkor működnek jól, ha az
érzelmi sejtek is be vannak kapcsolva. Ha hiányoznak a jól működő emberi
kapcsolataink, ha nincs minőségi tanár–diák viszony, annak a tanulás
látja a kárát. Interneten keresztül nem lehet jó tanulási eredményeket
elérni.
– A tanár személye a pályaválasztás szempontjából is meghatározó?
– Hatodik osztályban hihetetlen impulzust kaptam. Az egyházi kollégiumok
szétverésének idején, a negyvenes évek végén szélnek eresztették a
kiváló tanárokat, akik a tanügyi reform nyomán újjáalakuló világi
iskolákban helyezkedhettek el. Így került hozzánk Horváth Pici
franciatanárnő – matematikát tanítani. Magának is, nekünk is akkor
fedezte fel a mateket. Úgy vezetett be az algebra rejtelmeibe, hogy
közben megszerettette velem, velünk ezt a végtelenül száraznak tűnő
tantárgyat. Erdő Jánosné, a későbbi unitárius püspök felesége
nyolcadikban mechanikát oktatott. Kamaszodó fejjel úgy szerettem meg a
mechanika órán előadott sebesség és gyorsulás fogalmait, hogy
elkötelezett a fizika mellett. Kilencedikben egy fiatal tanárnő erre
rátett még egy lapáttal: fizikakísérleten külön üveghengerekbe egy-egy
liter desztillált vizet és szeszt töltött. A két folyadék összekeverése
után elképedve láttuk, hogy az egy plusz egy liter nem két liter, hanem
kevesebb. Óriási szám volt ez akkor. Nehezen fogtuk fel, hogy a víz és a
szeszmolekulák behatolnak egymás üres tereibe, ettől csökken a folyadék
térfogata. Az ilyen kísérletek felcsigázták a fantáziámat,
továbbgondolkodásra késztettek, és a sorsomat megpecsételték.
– Van olyan diákja, akire különös örömmel emlékszik?
– Sok ilyen diákom van. Atomfizikusként abban a szerencsés helyzetben
voltam, hogy a fizikatudományok keretében elitképzéssel (is)
foglalkozhattam. Negyed- és ötödéven ugyanis a legjobb diákok
választhatták a szilárdtest- és az atomfizikát. Ebből a társaságból
később nagyobb eséllyel kerültek ki híres emberek. Nehéz lenne
felsorolnom minden nevet, de egyikükről talán mégis mesélnék: Jankó
Boldizsár harmadévesen már olyan őstehetség, igazi zseni volt, hogy
rábeszéltem, kövesse a Magyarországra áttelepedett édesapját. Tudtam,
milyen sors várna rá az egyetem elvégzése után: kihelyeznék egy
Kárpátokon túli román faluba, ahol vagy alkoholista, vagy öngyilkos
lenne. Meggyőztem, áttelepedett. A budapesti Eötvös Loránd
Tudományegyetem kutatófizika szakán azonnal évfolyamelső lett, így a
Kádár-rendszerben megpályázhatott egy angliai egyetemre szóló egyéves
ösztöndíjat. Az angolok ötödéves diákként Bristolból kiküldték egy
svájci nemzetközi konferenciára. Az általa bemutatott dolgozat után a
jelenlévők elképedve szembesültek, hogy még diák: nem doktorandus, nem
tanár. Elárasztották ajánlatokkal. Erdélyből kikerült felesége
sugallatára választotta végül az Egyesült Államokat, Chicago világhírű
fizikai kutatóintézetében helyezkedett el, ahol azt tartják, ha feldobsz
egy követ, nagy eséllyel Nobel-díjasra esik. Jankó Boldizsárt ma az
Egyesült Államok leghíresebb elméleti szilárdságtan fizikusai között
tartják számon.
– Gyakornokként még a Bolyai Egyetem oktatói gárdájának tagja volt.
Hogyan élte meg a Babeºsel való egyesítést?
– Derült égből villámcsapásként. A magyar tagozaton igazából senki nem
tudott róla előzetesen. Akkor értesültünk először a tervről, amikor 1959
tavaszán bolyais diákokkal Bukarestben részt vettem a frissen alakult
Országos Diákszövetség konferenciáján. Egyik szobatársnőm, a magyar
szakos Kacsó Magdi egy reggel kisírt szemekkel odajött hozzám, és
elmondta: egész éjszaka gyomrozták, hogy olvasson fel egy előre megírt
szöveget arról, hogy a bolyais magyar diákok a Babeº és a Bolyai Egyetem
egyesülését kérik. Azért esett rá a választás, mert az egyetem előtt
egy kötöttárugyárban dolgozott Nagyszebenben, és az elvtársak az ő
példája révén akarták hangsúlyozni, ha a román és magyar munkások együtt
dolgoznak, akkor a diákok is tanulhatnak együtt. Akkor Bukarestben ez
is elhangzott. Örömében a történész Daicoviciu professzor a délutáni
zenés-táncos összejövetelen Bukarestben magyar nótákat fújt, mert úgy
gondolta, az egyesülés a románok nagyszerű gesztusa volt a magyarok
felé.
– A magyarok természetesen nem így gondolták...
– Idehaza már minden el volt döntve, a román tanárok kész
forgatókönyvvel állítottak be a Bolyai Egyetemre termeket foglalni,
berendezést rekvirálni. A bizonytalanság légköre lengett körül mindent. A
magyar oktatóknak állást ajánlottak ugyan, de volt, aki mégsem
vállalta, vagy nem jött ki a normája, és elment középiskolai tanárnak,
vagy más területen helyezkedett el. A magyarok szerencséje az volt, ha
az új katedrafőnök tisztességes román emberként nem tett keresztbe.
Victor Marian professzor – Eötvös Loránd egykori tanítványa – a fizika
tanszék rövid ideig regnáló új vezetője ilyen ember volt, jelentősen
megkönnyítve az átmenetet. Más tanszékeken sokkal rosszabbul alakultak a
dolgok. A hatvanas-hetvenes években mindössze egy féléves magyar nyelvű
atomfizika kurzusom maradt. Egyik román kollégám, Iuliu Pop mondta
egyszer elképedve, milyen felemás megoldásnak tartja, hogy a következő
félévben már nem taníthatom legalább a molekulafizikát magyarul. Az ő
befolyására lett végül egyéves magyar kurzusom. Voltak könynyebb és
nehezebb esztendők, valójában azonban a magyar oktatók mindig csak
megtűrtek maradtunk az egyetemen.
– Adjunktusként ment nyugdíjba. Szakmailag nem tartotta megalázónak,
hogy még adocensi titulust sem kaphatta meg?
– A magyar oktatók rég túltették magukat ezen. Nagyon szerettem
tanítani, ami pedig nem tőlem függött, nem érdekelt. Háromszor indultam
neki a doktorátusnak, három különböző témával, egyiket sem védhettem
meg. Az atomfizikában a kutató mindig csapatmunkát végzett, drága
anyagokkal, drága berendezésekkel amihez az akkori időkben nehezen
lehetett hozzájutni, külföldre pedig nem engedtek. Nem voltam párttag,
de nem is akartam az lenni. Ritka magyar oktató volt, aki professzor
lehetett. Ott gáncsoltak el bennünket, ahol érték. Azt reméltük, a
rendszerváltás gyökeres változást hoz az egyetemen, de nem így történt. A
kilencvenes években a Vatra Româneascã szélsőséges román szervezet
beköltözött az egyetemre, több tanár is a tagja lett, és ez a
Ceauºescu-rendszernél is jobban megmérgezte a román–magyar viszonyt.
Szörnyű évek voltak, mégis sikerült valamilyen formában újjáéleszteni a
magyar képzést.
Farkas Anna
Kolozsváron született 1937-ben, a kolozsvári Református
Leánygimnáziumban érettségizett 1954-ben, majd a Bolyai Egyetem
matematika–fizika szakán végzett 1958-ban. Fél év középiskolai
tanárkodás után 1959 tavaszától a Bolyai Egyetem gyakornoka. A
Babeº-Bolyai Tudományegyetem fizika karán tanított 1973-tól
adjunktusként főleg atom-, molekula- és magfizikát. A fizikatudományok
területén összesen 13 tantárgyat oktatott. 1994-es nyugdíjazása után
2006-ig óraadó tanárként dolgozott a kolozsvári egyetemen.
– Férjét a nyolcvanas évek végén távolították el a magyar sajtóból. Ez
nem befolyásolta tanári karrierjét?
– Férjem, Farkas János a Napsugár főszerkesztője volt. Hogy a sajtóban
maradhasson, fölvették a pártba, és akkor derült ki, hogy én nem vagyok
párttag. Általa próbáltak engem is becserkészni, de határozottan
elmondta az elvtársaknak, hogy ne próbálkozzanak, mert a felesége
biztosan nem lesz párttag. Ez nem járt azonnali következményekkel, de
később, amikor eltávolították a gyereklap éléről, többek között ezt is a
fejére olvasták. 1987-ben Bukarestbe kellett volna utaznia, hogy a
magyar dolgozók nagygyűlésén nyilvánosan elítélje a Budapesten megjelent
háromkötetes Erdély története című „irredenta” kiadványt. Azt mondták,
ha vállalja, minden bűnét megbocsátják. Amikor nemet mondott, azonnal
elküldték a Napsugártól. Áthelyezték Bukarestbe egy román gyereklaphoz,
amit nyilván nem fogadott el, és egy év múlva nyugdíjazták. Elég simán
megúsztuk a dolgot ahhoz képest, hogy egy erdélyi magyar munkásember
koporsóban érkezett haza, miután Bukarestben megtagadta Erdély
történetének elítélését. A hivatalos indoklás szerint részegen kiesett
az ablakon...
– Milyennek tartja a mai magyar felsőoktatást a régi Bolyai Egyetemhez
viszonyítva?
– A kettőt sajnos nem lehet összehasonlítani. Egyetlen adat: az eleve
megrostált, komoly felvételin átesett első magyar évfolyamoknak
mindössze 10 százaléka jutott diplomához, ennyinek sikerült az
államvizsgája. Ez az arány a későbbiekben 30 százalékra nőtt, a nem oda
való hallgatók lemorzsolódtak. Az erdélyi magyar felsőoktatás hosszú
ideig elitképzésnek számított, ezt a világban szétszóródott, híressé
vált erdélyi magyar szakemberek nagy száma is bizonyítja. Ezekhez az
alapokhoz kellene visszatérni.
Makkay József
