Anélkül, hogy egyetlen pillanatra is megtagadná a gyökereit, Benkő Levente ma úgy tekinthet vissza a korábbi, 1990-et megelőző életére, mint egy másik ember életéről szóló filmre. Sokkal inkább egy szerencsés, mintsem áldozatinak tekinthető nemzedék tagja ő. Elsősorban azért, mert az emberi élet olyan pillanatában jutott a fényre lépés lehetőségéhez, amikor az ereje és teljesítőképessége teljében lévő férfire már veretes tapasztalatot is pakoltak az évek, amikor a múltra, a hagyományok felismert értékére alapozva tudta előbányászni magából mindazokat a mondanivalókat, amelyeket – ha nem is feltétlen tudatossággal – folyamatosan elraktározott magában. Másképp nem születhettek volna meg azok az írások, riportok, amelyekkel pályája első szakaszában a Háromszék című napilapnak is frissességet kölcsönzött, általa Erdővidék elnyerte a térségben őt is mindig is megillető rangot és helyet. Emberi érettségét jelzi, hogy idejekorán felismerte: az újságírás nemcsak átlagon felüli íráskészséget feltételez, de szakmai tudást is, amelyhez az elméleti alapokat a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégiumban szerezte meg. A többiről már az élet, a szakmai felelősség, az inspiráló közeg tehet.

Amikor a Krónika című napilap szakmai irányítójaként 2003 elején Kolozsvárra csábítottam, Benkó Levente révén már érett, meghatározó munkatárs érkezett a szerkesztőségbe. Ugyanakkor olyan ember, aki képes volt a korábbitól eltérő újságírói-szerkesztői nézeteket is befogadni, érvényesíteni. Miközben ragaszkodott saját világlátásához, a Krónika egy csapásra megkerülhetetlen személyiségévé vált.

Akkor már egy másik dimenzió is erősen foglalkoztatta, hiszen 2002-ben elkezdte tanulmányait a Babeş–Bolyai Tudományegyetem történelem és filozófia karán, 2006 óta pedig a jelenkorász történészt is tisztelhetjük benne. Hogy a tyúk volt-e korábban, vagy a tojás, arra talán magas sem tudja a pontos választ, én azonban hajlok arra, hogy az újságíróként felfedezett történelmi témák feldolgozása során ébredt rá a történész szaktudás megszerzésének elengedhetetlenségére. Mert érdeklődése már évek óta nem merült ki az újságírói munkavégzésben, hiszen Erdővidék bőven szolgált olyan momentumokkal, amelyek emberi sorsok mentén rajzolták ki a térség huszadik századi történelmét. Olyan történetekkel, amelyeket már gyerekként is hallott a felnőttek bensőséges beszélgetései során, a többnyire drámai kimenetelű embermeséket pedig különös misztikummal lengték körül a kor tiltásai. S ahogy arra lehetőség nyílt, el is indult megkeresni és megszólaltatni mindazokat, akik még elmondhatták, mi történt a világháborúk lövészárkaiban, az azt követő fogság éveiben, a Maniu-gárdák szárazajtai vérengzése során, Barcaföldvár barakkjaiban, az 1956-os magyar forradalom erdélyi követőivel. Az újabb kutatások révén egyre bővülő kötetek, illetve az új témamegközelítések olyan nyomai a múló időnek és a székelység történelmének, amelyeket a jelek szerint csak ő hagyhatott maga után.

Gratulálok a díjkiosztóknak, hogy méltó jelöltet találtak az idei Erdővidék Kultúrájáért Díjra, gratulálok az elismeréshez Benkő Levente történésznek, a Művelődés című havilap vezető szerkesztőjének. Abban a biztos tudatban, hogy messze még a vége…

(Elhangzott 2018. november 20-án, a Baróti Művelődési Házban.)