Egy ötven évvel ezelőtt végzett kolozsvári
lelkipásztor életútja
• 2023. november 18., 10:21
Aranydiplomát kaptak az ötven évvel ezelőtt végzett protestáns
lelkipásztorok a kolozsvári teológiai intézettől. Közülük többen ma is
aktív lelkészek, akik szívesen szolgálnak, ha erre lehetőség adódik.
Ferenczy Miklós kolozsvári református lelkipásztorral az elmúlt öt
évtized kihívásairól beszélgettünk. A nyárádmenti származású lelkész
nevelőszülei – Ferenczy Júlia és Gy. Szabó Béla – révén került két
testvérével Kolozsvárra, így a lelkipásztori hivatás mellett a
képzőművészet elkötelezettjévé vált.
Amikor az iskolából a parókiára szöktek a gyerekek.
Egy ötven évvel
ezelőtt végzett kolozsvári lelkipásztor életútja
Ferenczy Miklós lélekben mindig megramadt mezőségi lelkipásztornak
•
Fotó: Makkay József
– Ötven évvel ezelőtt 42-en végeztek a Kolozsvári Protestáns Teológiai
Intézetben. 1973-ban két evangélikus, hat unitárius és 34 református
lelkipásztor került az erdélyi gyülekezetekbe. Mit jelent önök számára
az évforduló alkalmából átnyújtott aranydiploma?
– Úgy érzem, hogy a fél évszázada végzett évfolyam tagjai kivétel nélkül
eredményes lelkipásztori szolgálatot tudhatnak maguk mögött. Erős
évfolyamunk volt: közülünk hat esperes, több főjegyző és egy
püspökhelyettes is kikerült. Sajnos 12 évfolyamtársunk elhunyt, amire az
is magyarázat, hogy amikor 1969 őszén elkezdtük az egyetemet, nem csak
friss érettségizettek jutottak be, hanem idősebbek is. A hatvanas évek
végére nagyobb érdeklődés mutatkozott a papi hivatás iránt, így több
korosztály jelentkezett felvételire. Végig kiváló kapcsolat maradt
közöttünk, amiben nem kis szerepe van annak, hogy a papnék
összebarátkoztak. Nem csak a 10-50 éves éves kerek évfordulókat ültük
meg, hanem gyakrabban találkoztunk, rendszerint 3-4 napos együttlétek
erejéig. Az erdélyi vagy a királyhágómelléki gyülekezetben szolgáló
kollégák között nem volt távolságtartás.
– Ha egy fontos értéket kellene az öt évtized tanulságaként kiemelnie,
az mi volna?
– Egyetlen évfolyamtársunk sem vált el, ami a fiatalabb
lelkésznemzedékek tapasztalataihoz képes nagyon fontos jelenség. Nyilván
a lelkészek is emberek, de aki elválik, az milyen alapon esket? A
személyes példának mindig fontos szerepe van a közösség számára, a
lelkészre felnéznek az emberek.
A lelkipásztor az Úristen előtt vállalja hivatását, ezért fontos, hogy a
rábizott kincseket hogyan kínálja fel a gyülekezetnek.
Ha ezt elkötelezetten teszi, eredménye, szépsége és áldása származik
belőle.
– A kommunista propaganda az egyház ellen szólt, így csak ellenszélben
lehetett vállalni a papi hivatást. Önt mi vonzotta a lelkészi pályára?
– Egy olyan nyárádmenti családból származom, ahol felmenőim között a 16.
század elejétől sok lelkipásztor szolgált. Nagyapám 1901-1948 között
lévita tanító volt Nyárádszentbenedeken: az öröksége is hozzájárult
ahhoz, hogy a lelkészi pályát választottam. A mai Báthory-líceum
elődjében, a 11-es számú középiskola diákjaként
azzal a gondolattal is eljátszottam, hogy klasszikus ókori nyelveket
tanuljak. Humán tagozaton latinból is érettségiztem, azonban ilyen szak
csak Bukarestben volt, ami meghaladta anyagi lehetőségeinket.
Tudtam, hogy a teológián ókori nyelveket is tanítanak, így erre esett a
választásom. Ahova végül évfolyamelsőként jutottam be, hála felkészítő
tanáraimnak, László Dezsőnek és Juhász Tamásnak.
– Sütő András szülőfalujában, Pusztakamaráson kezdte el lelkipásztori
tevékenységét. Milyen volt a hetvenes évek Mezősége?
– Amikor végeztem, a püspök Marosvásárhelyre akart kihelyezni
segédlelkésznek, de jeleztem, hogy inkább egy kisebb gyülekezetbe
mennék. Végül így kerültem 1974 elején Pusztakamarásra. Nevelőapámmal,
Gy. Szabó Bélával Marosvásárhelyre menet korábban már átutaztam a falun,
és nagyon megtetszett a mezőségi település. Miután 1971-ben megjelent
Sütő András könyve, az Anyám könnyű álmot ígér, nem csak a szerzője,
hanem a falu is híressé vált. Amikor odakerültem, 350 református és 2500
ortodox élt a településen. A háromszáz fős cigányság soraiból egyetlen
személy vallotta magát reformátusnak. Sok volt viszont a vegyesházasság,
ezért a temetések legalább felében az ortodox és a református pap is
szolgált. Nyugodt, csendes helynek bizonyult, mert az államegyháznak
számító ortodox gyülekezet mellett az állami hatóságok a magyar
gyülekezetet is békén hagyták.
A lelkipásztor kolozsvári lakásán Gy. Szabó Béla emlékszobát alakított
ki
• Fotó: Makkay József
– Akkoriban nem volt összetűzése a kommunista hatóságokkal?
– Pusztakamarási tartózkodásom alatt egyszer fordult elő, hogy 1979-ben
feljelentettek a vallásórák miatt. Ennek előzménye, hogy amikor
odakerültünk, láttam, hogy a gyerekek rosszul beszélnek magyarul. Rövid
zsoltárokat tanítottam, és rengeteget szavaltattam őket, hogy a
beszédkézségük fejlődjön. Nem volt ez kényszerítés, a gyerekek kivétel
nélkül szívesen jöttek vallásórákra a szombati iskolai program után és
vasárnap reggel.
A feljelentés nyomán arra kényszerítették a magyar tantestületet, hogy
vasárnap délelőtt is foglalkozzon a gyerekekkel, hogy azok ne jöhessenek
a parókiára.
De nem lehetett őket eltiltani a templomtól, mert az iskolából átszöktek
hozzám. Egy délelőtt berendeltek a néptanácshoz, ahol a Kolozs megyei
propagandatitkár vezetésével a teljes helyi pártvezetés arról faggatott,
hogy miért kényszerítem a gyerekeket vallásórára. Az esperesem nem volt
hajlandó egy olyan egyházi igazolást kiállítani, amely kimondja, hogy a
lelkipásztor számára a vallásórák megtartása kötelező. Eléggé
kiszolgáltatott helyzetbe kerültem. Megkerestem a megyei egyházügyi
inspektort, hogy tanácsot kérjek. Ő abban az időben éppen a Jehova tanúi
hittéritőivel hadakozott a mezőségi falvakban, így kapóra jött, hogy
azt mondtam, a vallásórás tevékenységem azt is szolgálja, hogy a
gyülekezet tagjai megmaradjanak reformátusnak. Rögtön mellém állt,
meglátogatott a parókián, és magához rendelte a községi pártitkárt.
Ettől a község vezetése annyira megijedt, hogy többé egy rossz szóval
nem illettek. Minden rendezvényre, ünnepélyre megadták az engedélyt.
– Milyen volt a kapcsolata Sütő Andrással és a szüleivel?
– Sütő András a hetvenes években gyakran járt haza barátaival és
írótársaival. Ilyenkor az apja, András bácsi felvitte a vendégeit Kemény
Zsigmond sírjához, de eljöttek a parókiára is. Sütő szülei templomba
járó, hívő emberek voltak, Sütő András azonban – talán tisztsége miatt
–, kerülte az istentiszteleteket. Emlékeim szerint egy-két alkalommal
láttam a templomban, unokája keresztelőjét is otthon tartották. Viszont a
szülői háznál többször találkoztam vele. Pusztakamarási szokásként
karácsonykor a presbitérium sorra megkántálta a gyülekezet összes
családját, és ilyenkor igen jelentős adomány gyűlt össze az egyház
számára. Sütő András is bőkezű volt kántáláskor.
Emlékezetesek maradtak az András-napok, amit a szülői háznál ünnepeltünk
15-20 fős körben éjszakába nyúló nótázással.
– Pusztakamaráson temették el 1875-ben Kemény Zsigmondot. Ez mekkora
vonzerőt jelentett a falu számára?
– Hetente érkeztek magyarországi vendégek Pusztakamarásra, akik erdélyi
utazásaik során meglátogatták a Kemény-sírt is. Ilyenkor betértek a
parókiára és felkeresték a Sütő családot is. A ledöntött Kemény Zsigmond
sírkövet 1976-ban sikerült magyarországi fiatalokkal helyreállítani, és
a sírt végül 2000-ben kerítették be. A helyiek megkértek, hogy
szenteljem fel, noha ez nálunk, reformátusoknál nem szokás. Mindez a
románok fele volt gesztus, akik szemében más jelleget kap az egyházilag
felszentelt sír. Azóta senki nem bántotta az emlékművet. 1981-ben Gy.
Szabó Béla fametszetett készített a Kemény-sírról, ezt odaajándékoztam a
pusztakamarási gyülekezetnek.
– Pusztakamarás mellett féltucat más mezőségi szórványfaluban is
szolgált. Milyen emlékei vannak a mezőségi emberekről?
– 1982-ig szolgáltam a Mezőségen, volt, hogy vasárnaponként 25 km-t
gyalogoltam. Mindig örömmel mentem a legkisebb, pár tagot számláló
gyülekezetbe is.
A mezőségi ember más, mint a kalotaszegi, a nyárádmenti, vagy más vidék
embere. Egyszerűbb, szerényebb és nagyon vallásos.
Sok alázattal és nagy szeretettel viszonyul embertársaihoz és
lelkipásztorához egyaránt. Kiváló hely a lelkipásztor számára, mindig
ezt mondtam az utánam jövő fiatalabb kollégáknak.
– Milyen volt a mezőségi miliőből visszakerülni Kolozsvárra?
– A Pata utcai gyülekezet presbitériuma nyolc lelkipásztort hallgatott
meg, míg végül meghívtak Pusztakamarásról Kolozsvárra. Három kiskorú
gyerekünk volt, így elfogadtam a felkínált állást. Habár Nagy Gyula
püspök – aki a fiának szerette volna a megüresedő kolozsvári lelkészi
állást –, azt ajánlotta, választhatok egy skócai tanulmányút vagy a
kolozsvári állás között. Végül jól tettem, hogy a kolozsvári parókiát
választottam. Akik a nyolcvanas években kimehettek külföldi
tanulmányútra, valamilyen formában bekerültek a szekuritáté hálójába.
– Kolozsvári lelkészként mikor környékezte meg az állambiztonság?
– Folyamatos zaklatásnak voltunk kitéve, a nyugodt mezőségi szolgálat
szép emlék maradt. Ilyen-olyan ürüggyel sokszor behívtak a Szekuritáté
székházába, de szerencsémre jó stratégiát választottam, amikor mindig
értesítettem a gondnokomat és a presbitériumot. A nyolcvanas évek végére
nagyon eldurvult a helyzet. Sokat kirándultam az ifjúsági csoporttal,
akik között szintén voltak beszervezett besúgók, így minden lépésünkről
tudtak. A csíksomlyói passiójátékból előadott részletekkel sok helyen
megfordultunk az országban, ami önmagában még nem lett volna baj, de
miután hazatértünk, több fiatal átszökött Magyarországra. Azt próbálták
rámbizonyítani, hogy én oktattam ki őket, hogyan szökjenek meg.
Holott én mindig az ellenkezőjét mondtam: ha ki akarnak menni, legális
formát válasszanak, de soha ne a szökést, ami önmagában életveszélyes. A
lehallgatások miatt a szeku is tisztában volt, hogy az ellenem
felhozott vádak nem igazak, végül békén hagytak. Miután hetente hívott
telefonon a szekuritáté egyházakkal foglalkozó magyar tisztje, Ungvári
József, és belátta, hogy a zalkaltással nem megy semmire, 1988-ban
lezárta a dossziémat.
– Pata utcai református lelkészként az 1990-es években templomot és
gyülekezeti házat épített, és tíz évig volt kül-kolozsvári esperes.
Hogyan emlékszik vissza a lelkészi szolgálat második szakaszára?
– A Pata utcában egy szűkös gyülekezeti otthonunk volt, amit a
nyolcvanas évekbeli bontások idején le akartak dózerolni. Számtalanszor
jártunk a városi és a megyei pártbizottságnál, a presbitérium nem volt
hajlandó úgy belemenni a kisajátításba, hogy cserébe ne kapjunk
megfelelő helyet templomépítésre. Közben a régi parókiát lebontották, és
helyébe újat kellett építeni, ezért az imaházhoz még inkább
ragaszkodtunk. Így értük meg a rendszerváltást, és kiderült, hogy az
ötvenes években épült, régi imaház nincs a nevünkre telekelve. Újabb
évekbe telt, amíg sikerült rendezni, és végül gyülekezeti összefogással
2000-ben adtuk át a Pata utcai Fehér templomot. Sok kihívással és nagyon
sok közös munkával teli időszak volt ez. Mint ahogy az esperei időszak
is. Amit nem akartam vállalni, de a mezőségi falvak csak úgy
csatlakoztak az új esperesi elosztáshoz, ha én is indulok a jelöltek
között.
Esperesként fő célkitűzésem volt, hogy a nagy gyülekezetek segítsék a
kicsiket. A hozzánk tartozó 9 kolozsvári egyházköség vállalta az
egyházmegye kis gyülekezeteinek anyagi támogatását.
A Pata utcai egyházköségnek Pusztakamarás, Mócs és Sztána volt a
testvérgyülekezete. Pál apostol azt mondta, az erősek hordozzák az
erőtlenek gyengeségeit, aminek ilyen formán próbáltam érvényt szerezni a
helyi gyülekezeti életben.
– 2016 óta nyugdíjas lelkipásztor, de szinte annyit dolgozik, mint egy
aktív pap, vasárnapról vasárnapra szolgál valahol. Miért vállalja a sok
meghívást?
– Nyugdíjasként a korábbinál többet foglalkozhattam a Gy. Szabó
Béla-hagyaték népszerűsítésével, kiállítások szervezésével. A művész
halála óta 161 kiállítást szerveztünk, ezek zömét az utóbbi tíz
esztendőben. Sokat foglalkozom az unokákkal, de szívesen szolgálok a
gyülekezetekben. Kisegítem a lelkészkollégákat, amikor nyáron elutaznak,
de az év minden szakában hívnak, és én szívesen megyek. Olyan helyre
is, ahol 8-10 hívő fogad. Ilyenkor
szabadkoznak az emberek, hogy kevesen vagyunk, amire azt szoktam
válaszolni, hogy én azoknak örülök, akik jelen vannak, és velük
imádkozom azokért, akik nem jöhettek el.
Amióta lelkipásztor vagyok, ötven éve mindig örömmel mentem szolgálni,
és ez mára semmiben nem változott. Ma is előszeretettel járok a kis
mezőségi gyülekezetekbe.
Makkay József
