, • 2022. november 04., 08:05
A Kolozsvár Társaság szervezésében mutatta be a kincses városban új
versesköteteit Nászta Katalin egykori sepsiszentgyörgyi színész. A
művésznővel könyvbemutatója után beszélgettünk.
A szövegek máshonnan érkeznek – beszélgetés Nászta Katalin színésznővel,
költővel legújabb köteteinek bemutatója kapcsán
Egy korábbi, kolozsvári könyvbemutatón Nászta Katalint Nánó Csaba
kérdezte • Fotó: László Miklós
– Pár éve mutatta be Kolozsváron a Thália erdélyi napszámosai című,
színészekkel készült interjúkötetét. Azok a beszélgetések még akkor
készültek, amikor Ön is színésznő volt Sepsiszentgyörgyön. De hogyan és
mikor kezdődött a versírás?
– Jóval azelőtt, hogy interjúkat készítsek. Iskolás voltam, amikor
elkezdtem a versírást, elvittem őket a Napsugárhoz, Fodor Sándor,
Kányádi véleményezte őket. Később bevittem a verseimet a Korunkhoz,
Kántor Lajosnak tetszettek, én pedig nagyon boldog voltam ettől. Le is
hozta őket a Korunk, 1974-ben egy antológiába is bekerültek, de a
kötetnek nem volt túl nagy sikere. Az igazság az, hogy a három
Forrás-nemzedék után elég gyengécske anyagok voltak, a kritikusok
szerint nem voltak reményteljes, kiemelkedő szerzők a felhozatalban.
Talán igazuk volt…
– Az akkori fiatalok általában az Utunkhoz küldték be „alkotásaikat”,
ahol K. Jakab Antal recenzálta őket. Ott nem próbálkozott verseivel?
– Dehogynem! Elvittem őket Létay Lajoshoz, de ő nem szerette a
verseimet, azt mondta, nekik nem ilyenek kellenek. Nem is tudom, mit
vittem akkor el, vagy miről szóltak azok a versek, tény, hogy nem
tetszettek. Akkor még csak próbálkoztam, nem gondoltam túl sokat
magamról. Amikor pedig kezdtem hinni magamban, gyorsan letörték a
szárnyaimat. Persze verseket továbbra is írtam, ugyanakkor apukám még
iskolás korombon rávett, hogy vezessek naplót. De már a naplóírás előtt
születtek meséim, kis történetek. Olyasmik jutottak eszembe, amik inkább
verset igényeltek, amúgy is nagyon szerettem a költészetet. Jó tanuló
voltam, szerettem az irodalmat. Igaz, a magyartanárnőmmel kölcsönösen
nem szerettük egymást, de a munkámat, a fogalmazásaimat becsülte és
díjazta. Otthon sosem mondták, hogy hagyjam abba a versírást, de nem is
lelkesítettek különösebben.
– Viszont az alkotásai kezdtek megjelenni különböző publikációkban.
– Miután a Korunk közölte a verseimet, az mintha adott volna némi
rangot. Ez biztos azért volt így, mert Kántor Lajos közölte őket, és
bizonyára jobbak és fontosabbak is voltak, mint zsengéim. A színházról
szóltak, hiszen amikor megjelentek, már másodéves szinis voltam, és
sokat gondolkodtam a pályával, a nyelvvel összefüggő dolgokról.
Nászta Katalin szerint a hit felszabadít• Fotó: Horváth László
– Volt olyan verse, amit visszaküldtek?
– Nem küldték vissza, csak nem közölték. Az is megesett, hogy
összeállítottam egy verseskötet, aztán sorra visszalökte Csíky László,
aztán Egyed Péter, mivel szerintük pesszimista, szomorú költemények
voltak.
– Sok úgynevezett istenes verse jelenik meg. Hogyan talált rá erre a
mély hitre?
– Ahhoz, hogy rátaláljak, el kellett mennem Magyarországig. Előzménye
annyi, hogy 30 éves voltam, amikor kerek egésznek éreztem magamat.
Belülről, kívülről jól éreztem magam, meg voltam elégedve a dolgokkal.
Szentgyörgyön voltam színésznő, és volt egy vita két kolléga között,
amelyben mindkettőnek igaza volt. Elkezdtem azon gondolkodni, hogy ez
hogy létezik? Akkor meg mi van az igazsággal? Olyan nem lehet, hogy
mindkét embernek igaza legyen… Eltelt néhány esztendő, és amikor Visky
Árpád kijött a börtönből, de már nem játszhatott, adott nekem egy
Pilinszky-kötetet. Rég terveztem egy saját előadói estet, ami Illyés
Gyula Édeni oratóriuma volt, de nem igazán mertem belevágni. Egy egész
kórust igényelt volna, nem egyszemélyes mű, ahogy Illyés elképzelte,
ennek ellenére szerettem volna megcsinálni, de félretettem. Amikor
olvastam Pilinszky János verseit, úgy éreztem, én ezekhez túl „piszkos”
vagyok. Ezt szó szerint kell érteni. Nyilván a költeményeiben Istenről
volt szó, és egyre jobban kezdett foglalkoztatni ez a kérdés.
Elmentünk Magyarországra, ott találkoztam egy színésszel – ez fontos,
különben nem biztos, hogy meghallgatom –, aki másfél órán át beszélt
nekem Jézus Krisztusról. Nagyon érdekes volt, és így kezdődött ez az
utazásom…
– Hova vezetett ez az út, elmerült ezekben a dolgokban, tanulmányozta
őket?
– Először is kaptam egy Bibliát, addig csak kölcsönbe volt nekem. Igaz,
már annak idején megragadott Károlyi nyelvezete, írtam is egy verset,
amiben idéztem is a Bibliából, sajnos az a költemény elveszett. Éreztem,
hogy azok a szövegek, amiket a Biblia hatására írtam, valahonnan
máshonnan érkeztek, mint a többi. Csak azt nem tudtam, mikor lesz nekem
annyi időm, hogy elolvassam az egészet, hiszen amúgy is annyi könyvet
kellett volna még elolvasnom. A magyarországi fiatalember nem csak
Bibliát adott, de tanácsot is, hogy honnan kezdjem az olvasást, majd ha
abba belefáradok, hol folytassam. Az a fiatalember volt az első, akinél
érdeklődhettem, hogy a színház mellett Magyarországon mihez kezdhetek.
– Ez a találkozás, aztán a felismerés mekkora hatással volt életére,
karrierjére, írásaira?
– Gyökeres változásokat eredményezett. Folyamat volt, amely
gyakorlatilag három hónap alatt lezajlott. Szeptemberben érkeztünk
Magyarországra, és én a következő év januárjában már elkötelezett
követője voltam Isten fiának. Tudtam, hogy már az első imádságomat
meghallgatta, és ez különös érzéssel töltött el. Az igék elkezdtek
bennem működni, megváltoztattak. Rájöttem, hogy azzal a lénnyel, aki
vagyok, nem mindegy, hogyan bánok. Kezdtem megváltoztatni még a
beszédemet is, és rájöttem, értéktelen minden egyéb írás, ami nem ez.
Nagyon érdekes volt: abban a periódusban egyáltalán nem vonzott az
úgynevezett világi irodalom, úgyhogy a Bibliát bújtam. Meg kellett azzal
is küzdjek, hogy ezt nem mindenki nézte jó szemmel. Mivel azelőtt
Zalaegerszegen, az új környezetemben nem ismertek, csak sejtették, hogy
valami változás történt. Különben én a színházban nem hirdettem az
evangéliumot, bár két évig a zalaegerszegi társulat tagja voltam.
– Nem érzett késztetést arra, hogy esetleg verses estéket,
pódiumműsorokat állítson össze ebben a témában?
– Először is be szerettem volna mutatkozni Zalaegerszegen színészként,
így egyéni előadóestemet bemutattam az igazgatóságnak. Nem tetszett
nekik. Ez volt az Éden elvesztése című oratórium, Kányádi és Pilinszky
versekkel kombinálva, és Kolozsváron is bemutattam. Nem volt az rossz
egyáltalán, de nem voltak fogékonyak a költészetre és a témára. Pedig az
előadás arra volt kihegyezve, hogy valaki megnyomja a gombot, és az
atomháború itt van a nyakunkon. Figyelemfelkeltésnek szántam…
– Közben továbbra is születtek a versek, és 2015-ben egy prózakötete is
megjelent.
– Naplót írtam és lejegyeztem, ami az igékkel kapcsolatban jutott
eszembe. Közben egy kis gyülekezet tagja lettem, ott hallgattam a
prédikációkat, a történeteket, hogy ki mit élt át. Ezeket írtam le
prózában, közben változott a nyelvezetem, az egész fogalmazásom, de vers
nem volt az írások között. Ha volt egy-kettő, azokat nagyon halványnak
éreztem.
2008-ban blogot indítottam, oda raktam fel az írásaimat, erre figyelt
fel egy németországi kiadó, aki megkeresett azzal, hogy mit szólnék
hozzá, ha ezekből a bejegyzésekből egy könyv születne.
Nagyon boldog voltam, természetesen belegyeztem, így született meg a
Vajúdás című prózakötetem.
– Elég termékeny időszak lehetett, hiszen nem sokkal a prózakötet után
újabb költeményekkel jelentkezett.
– A prózakötetem után mintha megnyílt volna egy szelep. Mint már
említettem, kevés világi könyvet olvastam, és amikor versek
szempontjából körülnéztem a világban, rájöttem, hogy nagyjából húsz évet
kihagytam. Láttam, hogy nyelvileg (is) kezdenek változni a költemények,
és én a bibliai nyelvezetemmel labdába nem rúgtam volna. Elővettem a
régi verseimet, amiket majdnem kidobtam. Nagynéném őrzött meg egy
kötetre valót, amiről én akkor úgy gondoltam, nem elég jók. Újraolvasva
rájöttem, ahhoz képest, hogy mostanában mik jelennek meg, nem is olyan
rosszak azok a versek. Felfedeztem azt is, hogy bár rejtetten, de mindig
foglalkoztatott a hit kérdése. Az Uram szó több régi versemben is
előfordult, bár ennek akkor nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget.
A hit felszabadít, kevésbé félek dolgoktól. Az vonz, amin elmélkedni,
gondolkodni kell, és ehhez idő szükséges.
Most már ebből is van nekem… A járvány idején két verseskötetem is
született: a Felvágott szívvel című 2020-ban és Melléd kitalálva
(versdráma) az idén. Másrészt a pandémia engem nagyon megakasztott: az
emberiség azt hitte, még rengeteg ideje van, és most rádöbbentünk, hogy
ez nem biztos, ezáltal pedig mindig van vívódás az emberben.
Nászta Katalin
A költő, író, színművész, előadóművész Kolozsváron született 1950.
április 18-án. Szülővárosában, a Nicolae Bălcescu Líceum sporttagozatán
érettségizett. A marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti
Főiskola elvégzése után a sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színházban
volt színész. 1989-ben, még a rendszerváltás előtt családjával
Magyarországra költözött, a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színháznak volt a
tagja. Thália erdélyi napszámosai címmel interjúkötete jelent meg
2018-ban. Verseit, cikkeit, interjúit folyamatosan közlik az internetes
irodalmi portálok, több verseskötetet is megjelent.
Nánó Csaba
