• 2022. szeptember 09., 11:36
Ötévesen állt először színpadra, Sepsiszentgyörgyön tizenöt évet
játszott, a budapesti Nemzetiben a legnagyobb magyar színészekkel
szerepelt együtt. Simon Andrással beszélgettünk nem mindennapi
pályájáról.
A színpad egy szent hely, akárcsak a szószék – beszélgetés Simon András
színművésszel
Simon András és Darkó Éva • Fotó: Archív
– Korán kezdte a hivatását, hiszen ötéves korában már szerepelt
színpadon. Hogyan történt ez a korai bemutatkozás?
– Valóban, kisgyerekként már ott totyogtam a Kolozsvári Román Opera
színpadán. A Pillangókisasszonyt mutatta be a társulat, és kellett egy
ifjú Pinkerton. Vékonyka voltam, a híres szoprán, Lya Hubic ölbe tudott
venni. Az volt az első fellépésem, azután, ha gyerekszínész kellett
például a Carmen vagy a Tosca előadásaiba, hívogattak az operától.
Alkatilag predesztinált voltam, jó mozgású, és tetszett is a
balettművészet, arra gondoltam, oda jelentkezem. Közben sárgaságos
lettem, a balett kiesett, de a táncról nem tudtam lemondani. Bekerültem a
kolozsvári Kultúrpalota balett-körébe, párhuzamosan pedig felléptem a
Stúdió Színpad román társulatával. Nekik ugyanis kellett egy „nyulacska”
az egyik előadásukba, jól beszéltem románul, bár román iskolába sosem
jártam, a családban nem beszéltünk románul. Lehet ez is egy adottság,
rám ragadt a román nyelv.
Később még Budapesten is hasznát vettem nyelvtudásomnak, ugyanis
szaktolmács voltam a híres román rendező, Vlad Mugur mellett.
– Hogyan került a Stúdió magyar társulatához?
– A magyar társulat ugyanott próbált Horváth Béla és Bisztrai Mária
vezetésével, természetesen láttam az előadásaikat. Az egyik Csongor és
Tünde darabjukba kellett egy „kisördög”, mert az egyik szereplő betegség
miatt kiesett, így hát beugrottam én. Olyan szereposztás volt, hogy a
fellépők közül majdnem tízen lettünk később hivatásos színészek: Kiss
Törék Ildikó, Csíky Ibolya, Flórián Antal, Jancsó Miklós, Rajhona Ádám,
Banner Zoltán, Győry András, Rokk Ilona. Hivatásos színészek rendeztek,
Az arany embert például Bereczky Júlia, a Kolozsvári Magyar Színház
örökös tagja.
Nagyon erős társulat volt akkoriban a Stúdióban, rengeteget lehetett
tanulni, a színészi mesterség alapjait ott sajátítottam el. Minden
előadásunkat eljátszottuk hatalmas sikerrel a Kolozsvári Magyar Színház
nagyszínpadán is.
Nem beszélve arról, hogy a hivatásosok három előadásba is meghívtak, így
kerültem barátságba például Péterffy Gyulával. Andrási Márton, Kós
Zsófia, Orosz Lujza, Krasznai Paula, Borbáth Júlia, Imrédy Géza
társaságában léphettem színpadra, Széles Anikóval is jó barátok lettünk.
Olyan levegőt szívhattam magamba, ami meghatározó volt, ezek után pedig
egyenes út vezetett a színészi pálya felé, amit a sors adományának
tekintek.
Simon András nyugdíjas éveire Kálnokra, az ősi birtokra költözött •
Fotó: Horváth László
– Először Budapesten próbálkozott a felvételivel. Miért ott és nem
Marosvásárhelyen?
– A származás és a családi kötelék vezetett oda. A családban én vagyok a
harmadik színész: édesanyám anyai nagybátya dr. Hosszú Zoltán volt, a
Budapesti Nemzeti Színház örökös tagja. Fia, Gera Zoltán a Nemzet
Színésze volt. Ő találta ki, hogy jó lenne, ha Budapesten felvételiznék.
El is kezdtem a vizsgákat, és amikor a harmadik rostára került volna
sor, megkaptam a katonai behívót. Haza kellett jönnöm, másképp
katonaszökevénynek minősülök. Hogy megszabaduljak a hosszú bakaságtól,
gondoltam előveszem a család egyházi vonalát, és felvételizek a
teológiára. Megvolt az énekvizsga, amikor a püspök behívott – nyilván
látta az aktáimból, hogy előtte hova próbálkoztam –, kicsit elege volt
már az olyanokból, akik a teológia után színészek lettek. Voltak ilyenek
jó páran. A püspök megmondta, érvényes az énekvizsgám, de a következő
évben inkább próbáljam meg Marosvásárhelyen a színit és ha nem sikerül,
akkor menjek vissza a teológiára. Egy évet kirakatrendezői és
díszlettervezői technikumba jártam, és 1970-ben sikeren felvételiztem a
marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolára.
– Kovács György lett az osztályvezető tanára, aki már életében
legendának számított. Ön hogyan emlékszik, milyen pedagógus, színész,
ember volt?
– Kívülállónak megközelíthetetlennek tűnt. Amikor viszont feloldódott,
elmosolyodott a bajsza alatt – annyira férfias alkat volt, hogy szinte
szégyellt mosolyogni –, csodálatos volt. Megvoltak a külön gesztusai,
amikor bejött órára, levegőt nem mertünk venni. Kezdett oldani
bennünket, hiszen tisztában volt azzal, mennyire tiszteljük.
Osztályvezető tanárként ő rendezte a vizsgaelőadásunkat – A néma
leventét –, amiben Agárdi Pétert alakítottam, az előadásnak hatalmas
sikere volt, bérletbe játszottuk több városban is.
– A főiskola után Sepsiszentgyörgyre került. Hívták, helyezték vagy
választotta a háromszéki színházat?
– Hívtak több helyre is, bár akkor sajnos csak három színházi hely volt.
A fiúk közül elsőnek választhattam, ott voltak a színházigazgatók, egy
táblára felírva az üres posztok. Egyik kolléganőm, aki a lányoknál
választhatott elsőnek, Kolozsvárt választotta. Maradt Temesvár és
Sepsiszentgyörgy. Engem azelőtt már kinézett a szentgyörgyi színház
igazgatója, Dukász Anna, előszerződést is kötöttünk. Közben Dukászt
leváltották, amikor odakerültem 1974-ben már csak színészkollégák
lettünk.
Nem bántam Szentgyörgyöt, hiszen szüleim kilenc kilométerre onnan,
Kálnokról származtak. Végül Sylvester Lajos szerződtetett, Balázs Évával
ketten kerültünk oda.
Sinka Károly nagyon akart engem Temesvárra, de lakást nem tudott volna
adni. Messze is volt Temesvár, lakás sem volt, nem mentem, Sinka egy
ideig rám sem akart nézni, bár később nagyon jóba lettünk.
– Hogyan sikerült a beilleszkedés Szentgyörgyön?
– Nekem akkor meghatározott szerepköröm volt, többnyire hősszerelmeseket
játszottam. Viszont jobban szerettem a karakterszerepeket, volt bennem
egy karakterformáló adottság, figyeltem az embereket, mozgásukat,
gesztusaikat, és ezekből építkeztem. Ettől vált színesebbé a pályám is.
Átálltam a karakterszerepekre, emellett játszottam pár zenés darabban
is. Szentgyörgyön összekovácsolt, jó kis társulat volt.
Annak idején népszínházként indult, minden szakmából volt egy kollégám:
kőműves, rőfös, textilkereskedő, akik kiváló színészek lettek. Remek
volt a székely közönség, ott valóban kiderült, hogy a templom után a
színház következik. A közönség is, mi is imádtuk a szilveszteri
kabarékat, még májusban is játszottuk. Rengeteget jártunk tájolni, úgy
is minősítettek bennünket, hogy „faluszínház”. De elmentünk Bukaresttől
Szatmárig, és mindenhol telt ház fogadott. Az a „faluszínház” bemutatta
Sütő András trilógiáját. Az Advent a Hargitán című darabját Sütő a
szentgyörgyi színháznak írta, évekig állt az igazgató fiókjában, a
rendszer nem engedte játszani, végül a budapesti Nemzeti mutatta be.
Sütőéket ki sem engedtek a bemutatóra, az előadáson két szál fehér rózsa
volt az ülésükön.
– A rendszerváltás előtt áttelepült Magyarországra. Mi késztette a
távozásra?
– Családi okokból mentem el, nekem eszembe nem jutott volna kitelepedni.
Egészségügyi okok miatt a feleségem kénytelen volt kimenni a fiammal,
én még lehúztam két évet egyedül Szentgyörgyön.
Bennem erős a hivatástudat, soha nem gondoltam arra, ha szerződést
kötök, mennyit kérhetek. A színpad egy szent hely, akárcsak a szószék.
Kovács György mesterem mondta: a bejáratnál van egy képzeletbeli
lábtörlő, mindenki törölje meg a lábát, mielőtt belép a színházba. Ami
nem oda tartozik, azt hagyja kint…
– Amikor kiment, a bizonytalanságot választotta, vagy tudta, hova megy?
– Tudtam, hiszen a kapcsolataim megvoltak. Beadtam hivatalosan a
kitelepedési kérelmet. Nehéz volt, ugyanis szüleim Kolozsváron éltek,
családom Budapesten, azzal vigasztaltam a szüleimet, hogy a távolság
Szentgyörgyről vagy a magyar fővárosból Kolozsvárra ugyanaz. Így hozta a
sors,
akaratom ellenére budapesti színész lettem, de a fontos az, hogy nem
vagyok panaszos. Külön adomány, hogy kikkel játszhattam,
kiknek lehettem partnere: Sinkovits Imre, Agárdi Gábor, Kállai Ferenc,
Kozák András, Drahota Andrea, Császár Angéla kollégáim voltak.
Magyarországon négy Shakespeare-darabban játszottam, Sepsiszentgyörgyön
egyben. Igazán nem panaszkodhatom.
– Az erdélyi színészeket nem mindenki fogadta tárt karokkal. Ön hogyan
élte ezt meg?
– A bőrömön nem tapasztaltam, de volt olyan magyarországi kolléganőm,
aki megkérdezte, miért megyünk oda, hiszen elvesszük a kenyerüket. Erre
annyit tudtam válaszolni, hogy aki kiitta magát a pályáról, annak biztos
nem vesszük el… Volt néha románozás is, de én mindezt a tudatlanságukra
fogtam. Másrészt rengeteg szeretetet, ragaszkodást, segítőkészséget is
tapasztaltam.
A Nemzetiben bemutatott My Fair Lady 369-ik előadásán már csak én voltam
az eredeti szereposztásból, külön megünnepeltek.
A Nemzetiből Pesti Magyar Színház lett, onnan vonultam nyugállományba,
tanári régiségemmel együtt 46 évem van. Két szerepem továbbra is megvan,
ezek a budaörsi Latinovits színházhoz kötnek, csak hát közbejött a
járvány. Időközben hazaköltöztem Kálnokra, az ősi birtokra, édesanyám
szülőházába. Adózva elődeim emlékékének, dr. Hosszú Zoltánnak és Gera
Zoltán színművészeknek, megbeszéltem a kálnoki elöljárókkal, hogy
rendezzek be egy emlékszobát. Kitűnően érzem ott magam, megpihenni jó,
bár nagyon hiányzik a színpad…
Simon András színművész
Kolozsváron született 1950. december 15-én. A marosvásárhelyi
Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán végzett Kovács György
tanítványaként. 1974-től 1989-ig a Sepsiszentgyörgyi Állami Magyar
Színház társulatának művésze volt. 1989-ben települt át Magyarországra.
1990-től két évadon át volt a Józsefvárosi Színház tagja, majd 1992-től
szabadfoglalkozású színművészként, szerepekre szerződve, de rendszeresen
játszott a Nemzeti Színház, majd a névváltoztatás után a Pesti Magyar
Színház társulatának előadásaiban, amihez 2000-ben leszerződött.
Színészi munkája mellett 1978–88 között tíz éven át a sepsiszentgyörgyi
Művészeti Népiskola színésztagozatának tanára, Magyarországon pedig
1999-től 2002-ig a Nemzeti Színiakadémia, később a Pesti Magyar
Színiakadémia színészmesterség tanára volt.
Nánó Csaba
