Fényképezőgépével évtizedek óta örökíti meg a kincses város kulturális
és társadalmi életét. Művészfotóit, arcképeit kiállításokon csodálhatjuk
meg. Számtalan fényképe jelent meg különböző kiadványokban. Horváth
László hetvenévesen is Kolozsvár száguldó fotósa.
A Start című fotóján Horváth László a vissza nem térő pillanatot ragadta
meg • Fotó: Horváth László
– Mikor kaptad első fényképezőgépedet?
Hetedikes diák voltam 1963-ban, a dátum azért ilyen pontos, mert éppen
költöztünk. Az első gépem orosz gyártmányú FED volt, és egy szomszéd fiú
tanítgatott filmet előhívni. Később egy turistaút alkalmával vásároltam
egy Zenitet, és ameddig át nem tértem a digitális fotózásra, azzal
dolgoztam.
– Sötétkamrát is rendeztél be otthon?
– A fürdőszoba volt a sötétkamra. Volt olyan eset, amikor egy kép
előhívásáért is felállítottam a labort: le kellett fedni a fürdőkádat,
behordani a dolgokat, előhívni a képet, utána mindent összeszedni,
kivinni, hiszen a fürdőre szükség volt. Nos, azért az egy képért kaptam
egy lejt…
– Dolgoztál megrendelésre is?
– Inkább a szomszédoknak és általában gyerekek születésnapján
készítettem fotókat. Nem is tudom, mi ragadott meg hetedikes diákként a
fényképezésben. Érdekesnek tűnt, jó szórakozásnak…
– Mikor jelent meg nyomtatásban az első képed?
– Ez az 1966–67-es évekhez kötődik. Akkoriban kosárlabdáztam, és
rendeztek iskolák közötti bajnokságot.
A lányoknál a bajnokságot a mostani Báthory-líceum nyerte meg, én pedig
készítettem róluk csoportképet. Odaadtam László Ferencnek, aki a helyi
napilap sportszerkesztője volt, és ez megjelent az akkori Igazság című
lapban.
– Innen egyenes út vezetett a sajtófotózáshoz?
– Egyáltalán nem, hiszen érettségi után elvittek katonának, és ott nem
volt fényképezés. A múlt század 80-as éveiben kezdtem sportfotókat
készíteni a kolozsvári sportcsarnokban. Oda már bejáratos voltam, és a
képek meg is jelentek a helyi lapban.
A kolozsvári fényképész öt évtizede örökíti meg a kincses város
fontosabb eseményeit • Fotó: Nagy Béla
– Megismerkedtél későbbi feleségeddel, a grafikusművész Gyöngyvérrel,
aki akkoriban amatőr színjátszó volt. A színpad nem vonzott?
– Nyugodtan felléphettem volna, mert oly sokat jártam a barátnőm miatt a
Stúdió színpad próbáira, hogy mindenki szerepét ismertem. Bárki helyett
beugorhattam volna. Sőt, egy kiszállás alkalmával én kezeltem a
reflektort. Mivel tudtam, mi következik a darabban, annyira jól
végeztem a munkát, hogy a helybéliek azt hitték, profi világosítóval van
dolguk.
– Tulajdonképpen a fények kezelése is a fényképezés része… Gondoltál-e arra, hogy tovább képezd magad, és hivatásos fényképésszé
válj?
– Akkoriban nem. Technikai pályát választottam, és amikor nekikezdtem a
szakmám gyakorlásának, a fényképezés abbamaradt. Nem volt időm fotózni.
Egy dolgot nem hagytam ki:
miután feleségem, Horváth Gyöngyvér a Korunk Galériában állított ki, nem
volt olyan tárlatmegnyitó, amelyen ne lettem volna jelen.
Bánom, hogy e megnyitókra nem vittem a gépemet, most sem tudom
megmagyarázni, miért. Talán azért, mert mindig a munkából mentem el, és
oda nem vihettem fényképezőgépet. De ma már sajnálom, hiszen rengeteg
dokumentumfotó készülhetett volna.
– Meddig maradtál távol a fotózástól?
– Körülbelül 1995-ig, amíg elmentem dolgozni a Tinivár Kiadóhoz. Itt
„előléptettek” fotósnak, és készítettem a kiadványok borítóképeit,
illetve a belső fotók többségét.
Mivel diáklapokat is kiadtak, magyar iskolás lányokat is kellett
fényképeznem. Ekkor kezdtem a portréfotózást, de rengeteg fiatal
sportolóról is készítettem képet.
Egy év után sajnos anyagi okokból abbamaradt az együttműködésünk, és
visszamentem a szakmámba dolgozni.
– Hogyan jutottál hozzá az első digitális gépedhez?
– Lányom kint élt Amerikában, és 2005-ben egy barátja jött látogatóba,
nyakában egy digitális fényképezőgéppel. Amikor megláttam, hogy azzal
milyen képeket lehet készíteni, rávettem, hogy adja el táskástól,
akkustól, teleobjektívestől.
– Hány géped volt összesen?
– Az említett FED és Zenit – ami annak idején a csúcsot jelentette –,
majd a Canon, és a mostani. A Zenittel elkezdtem közgyűrűkkel
makrófelvételeket készíteni. Ez azt jelenti, hogy az objektív és a gép
közé még betettél egy, két, három gyűrűt, így akár egy centi távolságról
is lehetett kattintani. Készítettem művészfotókat főleg virágokról és
állatokról.
– Tudatos választásod volt, hogy megörökíted Kolozsvár elsősorban
kulturális életét?
– Még a hetvenes évek végén megkértem egy neves kolozsvári fotóst, hogy a
feleségem egyik kiállításának megnyitójáról készítsen fotókat. Az
illető kiváló művészfotókat készített, csak éppen dokumentumértékük nem
volt. Nem lehetett tudni, ki mit állított ki, kik vettek részt az
eseményen. Akkor fogadtam meg, hogy ezt én nem így fogom tenni.
2004-ben a Kolozsvár Társasághoz kerültem, jártam az eseményekre, és ha
már ott voltam, dokumentáltam is azokat.
Sajnos egy merevlemezem, amin több tízezer kép volt, tönkrement.
Szerencsére egy részüket vissza tudtam menteni azokról a közösségi
hálókról, ahol megosztottam őket. Ezeket a képeket tárlatokon nem lehet
felhasználni, ugyanakkor a dokumentumértékük megmaradt.
– Mi a különbség a klasszikus és a digitális fotózás között?
– Amióta
megjelent az új technika, mindenki azt hiszi, tud fényképezni…
– Ma már olyan telefonok is léteznek, amelyek vetekszenek egy profi
fényképezőgéppel. De a lényeg nem azon van, hogy milyen géped van, hanem
azon, hogy mikor nyomod meg a gombot. Ahogyan a viccben is: nem az
számít, milyen lábasban főzöl, hanem hogy ki főz. Meglátás, a helyzet
felismerése – ezek számítanak.
Németországban készítettem egy képet: egy madár a terasz párkányán állt.
Amikor fényképeztem, abban a pillanatban indult repülni. A lába még
rajta van a párkányon, de a szárnyai már teljesen ki vannak tárva. Azt
lekapni még egyszer lehetetlen.
Vannak olyan fotósok, akik napokig készülnek egy képre, és lehet, nem
kapják el így a pillanatot. Aki elméletileg is fel van készülve a
fotózásra, az lehet, hogy többet pepecsel egy képpel. Embere válogatja.
Tudok olyan fotósról, aki két évet várt, míg egy házon a fények
ugyanolyanok lettek, mint amikor meglátta. És ebből olyan fotó készült,
amelyen a ház egy emberi arcra hasonlít. Azt se feledjük, a jó fotóhoz
általában jó felszerelés is kell, abba pedig sok pénzt kell befektetni.
De ha nincs hozzá szemed, készítheted százával a képeket, lehet, hogy
egy sem lesz használható közülük… Nekem is megfordult a fejemben, hogy
mi lett volna, ha egy bizonyos helyzetben jobb gépem lett volna. De ezen
már kár töprengeni.
– Mi a digitális technika előnye?
– Az, hogy azonnal látod, mit fényképeztél. Például egy beállított
képnél előfordulhat, hogy az illető éppen akkor hunyja be a szemét,
amikor kattintok. Nem kell megvárni, amíg előhívom a képet, belenézek,
és azonnal látom, nem jó. Ez az egyik előnye, de rengeteg van ezen kívül
is. Nem beszélve arról, hogy ilyen géppel évente nagyjából tízezer
képet készíthetek. Egy jó fotóhoz egyébként két dolog kell: meglátás és
szerencse.
– Hetvenévesen mi motivál, hogy ellátogass különféle eseményekre –
olykor naponta többre is – és fényképezd Kolozsvár kulturális,
társadalmi életét?
– Talán a pillanat megörökítése. Sok képem van olyan személyiségekről,
akik már nincsenek közöttünk. Több fotós van Kolozsváron, de képeikből
csak egyet-kettőt küldenek el legfeljebb egy újságnak. Én a képeimet
mindig közkinccsé teszem a közösségi hálókon, és bárki láthatja őket.
Horváth László
Kolozsváron született 1949. február 27-én. Tanulmányait a Brassai Sámuel
Líceumban végezte. Temesváron elektroműszerészszakot végzett 1977-ben.
Az 1960-as évektől fotózik, elsősorban a kolozsvári sajtó számára
dolgozik. Főként kulturális rendezvényeken a város közéleti
személyiségeiről készít fényképeket, de természetfotókat is. A Barabás
Miklós Céh, a Kolozsvár Társaság és a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság
tagja. 2019-ben a Kolozsvár Társaság a Kolozsvár büszkesége díjat
adományozta a fotósnak.
Nánó Csaba
