"MESÉS SORSOK

Zolcer János barátom, volt ipolybalogi évfolyamtársam szép és fontos könyvet írt Mihail Gorbacsovról Gorbacsov titkai címmel. A könyv tényleg nagyon jó, októberben még azon gondolkodtunk, hogy közös könyvbemutatókat tartanánk, ezt a tervet azonban a vírushelyzet egyelőre zárójelbe tette. Ám a könyv megjelent, megrendelhető, elolvasható, vesztegzári időtöltésnek is kiváló. Megvallom azonban, magam nem tudok úgy viszonyulni a jelenséghez, mint egy tucatolvasó, két ok miatt sem.
Az első: ez a könyv a világpolitika legnagyobb alakítóiról szól, s aki találkozott velük, aki újságíróként megszólaltatta őket, mégiscsak egy felvidéki magyar fiú, az Ipoly mentéről. Ez is van olyan mesés történet, amelyre érdemes felfigyelni: a kis Zolcer Jancsinak jó tolla volt fiatal korában is, fel is vitték őt Pozsonyba, ahol sztárújságíróvá vált. A nyolcvanas években azután nagyon elege lett a szürkeségből, a cenzorokból meg az ideológiából, emigrált – és Münchenben fogott talajt. S hogy tényleg tehetséges volt, azt az ottani története is mutatja: komoly médiavállalkozást tudott létrehozni, ez emelte arra a szintre, hogy a világ legnagyobb politikusai elfogadták őt beszélgetőpartnernek. Ne menjünk el tehát eme történet mellett: az Ipoly menti magyar közegből – magyar iskolából - jött fiú mesebeli története az első, figyelemre méltó stáció.
A második maga a könyv. Magam ezt sem tudom a tucatolvasó szemével olvasni, hiszen én is találkoztam személyesen ezen a politikusok egyikével-másikával (igaz,Gorbacsovval csak kétszer), s némileg ismerem a terepet is, amelyen mozogtak. Ez arra késztet, hogy némi szakmai-politikai szemmel is nézzek a történetfüzérre. Egy ilyen rövid ismertetésben nincs tér az alaposabb elemzésre, én is csak néhány fontosabb megjegyzésre szorítkozom.
Először is azt sajnálom, hogy ez a könyv csak magyarul jelent meg. Jancsinak azt ajánlottam, érdemes lenne lefordítani angolra, franciára és németre is. Ez nagyon hasznos lenne az orosz gondolkodásmód, az orosz habitus jobb megértése miatt. Ha most egy mondat erejéig magunkat is a nyugati gondolkodásmódban élők közé sorolom, el kell ismernem, hogy innen nézve az orosz valóságot kicsit lefelé nézzük, s ily módon értetlenkedünk is néha, hogy ezek az oroszok mennyire nem képesek a „nyugati civilizáció fejével” gondolkodni. Nagyon óvatosan még azt is megkockáztatom, hogy a huszadik század elején az elitjük mintha közelebb lett volna a nyugati habitushoz, mint ma. A száz évnyi kommunizmus nem tűnt el, nem tűnhetett el Gorbacsov gondolkodásmódjából sem, meggyőződésem, hogy ő máig nem érti, nem értheti teljesen, miben él a nyugati világ. Talán ezért is mondja világlátott emberként, hogy ő alapjában megmaradt kommunista gondolkodásúnak (de lehet, hogy csak taktikából mondja, ezt sem zárom ki). Ám mindezzel együtt bámulatos, mekkorát kellett neki nyújtóznia, hogy túllásson az ideológián: ezt családi hátterének leírása, illetve Raiszával megejtett dialógusai jelzik leginkább. Azt, hogy mennyire reménytelen vállalkozás az, amibe naiv módon belefogott: négyszögesíteni a kommunista kört, megreformálni a megreformálhatatlant, a paranoid diktatúrát, mutatja az a tény, hogy még a párt és az ország első embere sem beszélhetett nyíltan még a saját dácsájában sem, tudván, hogy a KGB azt is lehallgatja. S Gorbacsov ennek ellenére tudott nagyot nőni, felnőni egy olyan feladathoz, amely addig elképzelhetetlen volt: nagyobb bajok és komolyabb vérontás nélkül elvinni a keleti blokkot és a Szovjetuniót egy humánusabb állapotba, ahol már nem minden problémát fegyverekkel oldanak meg. A Szovjetunió felbontása és a kommunisták ideiglenes betiltása már kétségkívül Jelcin érdeme – azé a Jelciné, aki egy ponton törvényszerűen szembekerült vele, s akit a Putyin utáni időszak bizonyára jobban meg fog becsülni, mint a Kreml mostani urai. Magyarán: Gorbacsov odáig jutott el, hogy ha valami nem működik, akkor meg kell próbálni azt megjavítani. Döbbenetes, amilyen természetességgel beszél arról, hogy a nagy Szovjetunió 65 évnyi egzisztencia után oda jutott, hogy a legtöbb árura JEGYRENDSZERT kellett bevezetni a nyolcvanas években, az élelmiszerekre is! (201. oldal). Erre ő peresztrojkával meg glásznoszttyal válaszolt. Az első német politikus, akivel Moszkvában találkozott egy kalandos történet részeként, Franz Josef Strauss bajor miniszterelnök volt. „Megkérdeztem tőle, mi a véleménye a peresztrojkáról – emlékezik vissza Gorbacsov (240. oldal). Strauss azt mondta: „Főtitkár úr, én nem hiszem, hogy ez a Szovjetunióban megvalósítható. Előbb lehetne hógolyókat sütögetni a lángok felett, mint a kommunizmusban ilyesmit véghez vinni.”
Döbbenetesen tanulságos az a rész is, amikor Sevarnadze kíséretében Washingtonban a német semlegességről tárgyal Bush amerikai elnökkel. Gorbacsov egyszer csak megfordult és beleegyezett abba hogy az egységes Németország a NATO tagja legyen. Sevarnadze megdöbbent és a fülébe súgta: „Jól meggondoltad?” A megállapodás titkos záradéka viszont arról is szólt, hogy a Szovjetunió húszmilliárt német márkát kap a német újraegyesítésbe való beleegyezésért. „Nem akartam kockáztatni a titkos záradékot, amely nagyon előnyös volt a Szovjetunió részére. AKKOR MÁR CSAK NÉHÁNY HÉT VÁLASZTOTT EL MINKET ATTÓL, HOGY BEJELENTSÜK A SZOVJETUNIÓ FIZETÉSKÉPTELENSÉGÉT!” (309. oldal) Magyarán,az álmodozóknak: 1989-91 történései azért is valósulhattak meg, mert a Szovjetunió gazdaságilag csődbe ment. S Zolcer János nem a szocialista viszonyok közt szocializálódott Zolcer Jancsi lett volna, ha egyszer, négyszemközt, némi kaján mosollyal az arcán rá nem kérdez:”Mihail, áruld már el, mennyi ment a te zsebedbe abból a húsz milliárdból?” Gorbacsov szemei tágra nyíltak: „Hová gondolsz? Én a Szovjetunió elnöke voltam!” Jelcin később, hatalomra kerülése után megbízott egy amerikai nyomozócsapatot, derítsék fel Gorbacsov nemzetközi számláit. Egyet sem találtak – nem úgy, mint a Jelcin-család esetében lehetne.
S végül talán a legfontosabb: Gorbacsov történelmi érdeme, hogy nem lövetett 1989-91-ben, s azt sem engedte,hogy mások lövessenek. Lehet, hogy intuitíve érezte, a folyamatokat nem tudja megfordítani, a akkor még csúnyább lett volna az egész széthullás. Az is lehet, azt gondolta, a békés átmenettel megmentheti legalább a Szovjetuniót. Pedig nagyon nagy nyomás nehezedett rá otthon a hadsereg és a KGB részéről, lásd a későbbi puccsot ellene. Azt viszont én is ebből a könyvből tudtam meg, hogy ennek elvi indoka is volt: egy 1971-es brünni látogatás. Úgy tűnt, 71-re lecsillapodtak a 68-as bevonulás után érzelmi hullámok. Szovjet pártdelegáció jött Csehszlovákiába „imázscsinálásra”, amelynek Gorbacsov is a tagja volt. Elvitték őket Brünnbe is, a Ceská zbrojovka fegyvergyárba. S ahogy a szovjet elvtársak bejönnek az épületbe, a cseh munkások egymás után hátat fordítanak nekik. „Amikor a munkások elkezdtek hátat fordítani nekünk, és mi tehetetlenségünkben menekülésre fogtuk a dolgot, legszívesebben egy kisegér lettem volna. Nagyon kínos volt számunkra a helyzet. Itt értettem meg, hogy mi, szovjetek, valamit nagyon nem jól csinálunk. Itt valami nagy baj van. Ez az élmény meghatározó volt számomra, végigkísérte az egész életemet. Vajon mekkora lehetett ezekben az emberekben az utálat, a gyűlölet a Szovjetunió ellen, hogy ezt megmerték tenni? És mekkora a mi bűnünk, hogy ők ilyen magatartásra kényszerültek? (123. oldal)