REMÉNYIK SÁNDOR-DÍJ

HÁLÁSAN KÖSZÖNÖK MINDENT!

A Reményik Sándor Alapítvány és az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Reményik Sándor díjat adományoz Marosán Csaba színművész részére, aki kimagasló színvonalú előadóművészetével múlhatatlan érdemeket szerzett az erdélyi magyar irodalom és költészet megismertetésében, és ezáltal a Reményik Sándor által meggyújtott ,,lángot" továbbadta.

LAUDÁCIÓ

Kolozsváron él, de mindenütt otthon érzi magát Erdélyben, ahol szívesen fogadják: életerős magyar gyülekezetekben éppúgy, mint lélekszámukban megfogyatkozott, magyarságukban mégis kikezdhetetlen szórványközösségeinkben. Köze van hozzá, hogy a szórványban is örömüket leljék a megmaradásban.

Tétován nyitok be hozzájuk az egykori Lehel-utcában, mert sosem tudom, hogy mikor van otthon: délelőtt valahol Dél-Erdélyben, délután a Szilágyságban, este pedig a Szamos-parti színházban gyújtogat öröktüzeket. Kicsit olyan, mint egy olimpiai fáklyával kocogó tájfutó, valahol a staféta közepén. Magányos vállalkozás, erőnlétet és kitartást igénylő, melyben a tájékozódás képességének is különleges szerep jutott: honnan indulunk, hová tartunk és milyen útvonalat választunk, hogy ne csak ürügy, ne mindenáron-kényszer, ne kipipálandó kötelesség maradjon a teljesítmény. Aki pedig nem rendelkezik belső iránytűvel, azon a technika vívmányai sem sokat segítenek.

A Globális Helymeghatározó Rendszer – magyartalan megnevezése szerint a GPS – legfeljebb arra szolgál, hogy elkalauzoljon bennünket egyik helységnévtáblától a másikig. Marosán Csaba megörökíti őket: parádés gyűjteménye párját ritkítja művészemberek között. Valljuk be: nem is annyira népszerű, nem is annyira divatos mulatság úton-útfélen verseket papolni. Néhány kattintással bármit és annak az ellenkezőjét is megtaláljuk a világhálón, ki sem kell tennünk otthonról a lábunk. Irodalommal házalni túl sok vesződséggel jár: tanulni kell, utazni kell, egyezkedni kell időpont, helyszín és alkalom dolgában – és ne hallgassuk el: a hányódás költségeit bizony ki kell gazdálkodni. Csokonait parafrazálva: bolond, aki versmondóvá lesz a Kárpát-medencében.

Ez is bizonyíték, hogy amit művel, annak missziós jelentősége van. Látjuk a csoportképein mosolygó magyarjainkat: ülnek a templomok, iskolák, gyülekezeti termek padsoraiban, és hálás tekintetükből kiolvasható, mennyit ér vidéken a magyar irodalom.

Kevesen ismerik annyira Erdélyt, amennyire Marosán Csabának van bátorsága megismerni. Magam is gyakran járom a tájegységeket, kitapostam ösvényeimet, pontosan tudom tehát, hogy „kertek alján” a megmaradásért küszködő közösségek napi valósága nem könnyű tapasztalás. Szórványban a közönségünk átlagéletkora mindig magasabb, mint ahány évesek mi vagyunk, és ezt a magunkfajták is megmosolyogják. Ez a templomok világa. De bent, az iskolákban akkor is nyerésre állunk, ha szűkre szabott a magyar tagozat: egyetlen metafora is megéri, ha megmozdul a gyermekek fantáziája.

Marosán Csaba népes családból érkezik, ahol senki sem kapta készen a megélhetést. Ha kell, több regiszterben is alkotni képes színművész, aki tudja, mennyit ér, ha képes az ember önerőből is felszínre törni. Három gyermek édesapja: fúr-farag és házat épít, miközben a vele egyívásúak jelentős hányada még mindig a mamahotel melegét élvezi. Meglehet, hogy csillagokkal álmodik akkor is, ha lidércekkel álmodik a láp - mert öröktűzzel álmodik a szíve.

Laczkó Vass Róbert