Egyszer mind elmegyünk onnan, ahol megszülettünk. Ki huzamosabb időre távozik, ki ideig-óráig. És észrevétlenül majd a végső elmenetel órája is eljön. Elmarad a napsütés, nem kóstolunk többet finom gyümölcsöt, a bölcsőt mások ringatják. Maradnak a kertek, a harangok, az esték és a hajnalok, a csillagok, a város, amely pusztább lesz nélkülünk.
De addig… Szemünk még mosolyog, hangunkat hallatjuk, és néha még visszatérünk oda, ahol az út kezdődött, a gyermek felsírt, a kerítés összedőlt, a kerékpár elromlott.
Egyelőre maradtunk még néhányan a ringatózó fák alatt, a folyók mentén, a város zajában, kik olykor visszanézünk. Néha megtörve, de egyenes gerinccel, „annyi balszerencse közt, oly sok viszály után” van amire emlékezzünk! És, ami a legfontosabb: míg létezünk, emlékeink is tisztán megmaradnak bennünk…