Irodalmi szövegválogatás, Balázs Imre József bevezető esszéjével
Szerkesztette Horváth Andor és Salat Csilla
Kolozsvár Társaság, Stúdium Könyvkiadó, 2011
Balázs Imre József:
A valódi arc keresése. Adalék Paulovics László íróportréihoz
(részletek)
(...) A portrékészítőnek nincs más választása, mint hogy az igazi arc megtalálását tűzze ki céljául – természetesen azét az arcét, amilyennek ő és csakis ő látja azt, akit lefest. Paulovics László is a megrajzolt erdélyi művészek, értelmiségiek igazi arcát keresi, támpontként pedig a legváltozatosabb segédeszközöket hívja segítségül. Tárgyakat és szövegeket illeszt gyakran az arcok mellé, voltaképpen az arcokba. Azt sugallja, hogy ezek az arcok elválaszthatatlanok azoktól a mondatoktól, amelyek által gyarapodott a magyar kultúra, és amelyek – Székely János szavaival szólva – hiányoznának a világból, ha ők ki nem mondták, le nem írták volna azokat. (...)
A feladat, amely egy ilyen kiadvány keretei között (...) vállalhatónak tűnik, az, hogy megpróbálja tetten érni az írás: mit jelentenek, miről beszélnek Paulovics László portréi együtt. Hiszen voltaképpen nem másról szól egy ilyen vállalkozás, mint egy sajátos, mozaikokból összeálló Erdély-képről, áttételesen pedig a huszadik századi erdélyi magyar írástudók szellemi teljesítményéről.
Ha megvizsgáljuk, hogyan alapozódik meg a hagyomány, amelyet Paulovics László arcképcsarnoka a saját kortársai számára mintegy előzményként megteremt, akkor azt láthatjuk: az összeállítás a legszilárdabb, leginkább konszenzuális két világháború közötti értékkatalógusra épít – a helikoni íróközösség köréből jelenít meg néhány fontos alkotót, ennek határain kívülre a két világháború közti korszakot tekintve nem merészkedik. Áprily Lajos, Bánffy Miklós, Dsida Jenő, Gulácsy Irén, Kemény János, Kós Károly, Kuncz Aladár, Makkai Sándor, Nyírő József, Reményik Sándor, Szabédi László, Tamási Áron, Wass Albert egy olyan, korántsem egyszínű, de dialogikusan szerveződő szellemi tér kialakításán dolgoztak a Románia részévé vált Erdélyben, amely hosszú távon is vonzó maradhatott: a transzszilvanizmust utóbb számos értelmiségi csoport és generáció fedezte fel önmaga számára, és kiegyensúlyozó, mértékletességre intő ideológiája hol inkább előtérbe kerülve, hol a háttérből, de mindvégig kísérte az erdélyi magyarság huszadik századi történetét. (...)
Jól érzékelhető, hogy míg a két világháború közötti szerzők „hagyományként”, előzményként vannak jelen Paulovics képein, a második világháború utáni kulturális élet már megélt tapasztalat. A képek gyakran személyesebbek, a szellemi kör pedig, amelyből a portrék alanyai kiválasztódnak, valamelyest tágasabb. Itt nem annyira a „kánon”, a köztudatbeli jelenlét a meghatározó, és nem is egy közös értékrendhez vagy írói körhöz való tartozás, inkább a kortársi perspektíva, amely jelentősnek ítél egy-egy szellemi teljesítményt, intézményteremtő munkát. Nem volna könnyű olyan értékrendet körvonalazni, amely Bajor Andor, Balogh Edgár, Bodor Ádám, Sütő András, Szabó T. Attila, Székely János, Szilágyi Domokos és Szőcs Géza számára egyaránt közös vonatkozási pontot jelenthetett volna. Mégis érzékeljük, hogy sajátos, jól körvonalazott helyük volt és van az erdélyi kultúra elbeszélhető történeteiben. Arcuk egymás mellé helyezve arról beszél, hogy az erdélyi magyar kultúra a szó szoros értelmében és metaforikusan egyaránt sokarcú. Elbeszélhető ennek a kultúrának a története, de ez soha nem lesz monolitikus egység, hanem egymással kölcsönhatásban, versenyben, sőt vitában álló nézőpontok összessége. Jó, ha ezt is tudatosítja az, aki erdélyi írók, értelmiségiek portréit nézegeti, bármilyen válogatásban.
Szerkesztette Horváth Andor és Salat Csilla
Kolozsvár Társaság, Stúdium Könyvkiadó, 2011
Balázs Imre József:
A valódi arc keresése. Adalék Paulovics László íróportréihoz
(részletek)
(...) A portrékészítőnek nincs más választása, mint hogy az igazi arc megtalálását tűzze ki céljául – természetesen azét az arcét, amilyennek ő és csakis ő látja azt, akit lefest. Paulovics László is a megrajzolt erdélyi művészek, értelmiségiek igazi arcát keresi, támpontként pedig a legváltozatosabb segédeszközöket hívja segítségül. Tárgyakat és szövegeket illeszt gyakran az arcok mellé, voltaképpen az arcokba. Azt sugallja, hogy ezek az arcok elválaszthatatlanok azoktól a mondatoktól, amelyek által gyarapodott a magyar kultúra, és amelyek – Székely János szavaival szólva – hiányoznának a világból, ha ők ki nem mondták, le nem írták volna azokat. (...)
A feladat, amely egy ilyen kiadvány keretei között (...) vállalhatónak tűnik, az, hogy megpróbálja tetten érni az írás: mit jelentenek, miről beszélnek Paulovics László portréi együtt. Hiszen voltaképpen nem másról szól egy ilyen vállalkozás, mint egy sajátos, mozaikokból összeálló Erdély-képről, áttételesen pedig a huszadik századi erdélyi magyar írástudók szellemi teljesítményéről.
Ha megvizsgáljuk, hogyan alapozódik meg a hagyomány, amelyet Paulovics László arcképcsarnoka a saját kortársai számára mintegy előzményként megteremt, akkor azt láthatjuk: az összeállítás a legszilárdabb, leginkább konszenzuális két világháború közötti értékkatalógusra épít – a helikoni íróközösség köréből jelenít meg néhány fontos alkotót, ennek határain kívülre a két világháború közti korszakot tekintve nem merészkedik. Áprily Lajos, Bánffy Miklós, Dsida Jenő, Gulácsy Irén, Kemény János, Kós Károly, Kuncz Aladár, Makkai Sándor, Nyírő József, Reményik Sándor, Szabédi László, Tamási Áron, Wass Albert egy olyan, korántsem egyszínű, de dialogikusan szerveződő szellemi tér kialakításán dolgoztak a Románia részévé vált Erdélyben, amely hosszú távon is vonzó maradhatott: a transzszilvanizmust utóbb számos értelmiségi csoport és generáció fedezte fel önmaga számára, és kiegyensúlyozó, mértékletességre intő ideológiája hol inkább előtérbe kerülve, hol a háttérből, de mindvégig kísérte az erdélyi magyarság huszadik századi történetét. (...)
Jól érzékelhető, hogy míg a két világháború közötti szerzők „hagyományként”, előzményként vannak jelen Paulovics képein, a második világháború utáni kulturális élet már megélt tapasztalat. A képek gyakran személyesebbek, a szellemi kör pedig, amelyből a portrék alanyai kiválasztódnak, valamelyest tágasabb. Itt nem annyira a „kánon”, a köztudatbeli jelenlét a meghatározó, és nem is egy közös értékrendhez vagy írói körhöz való tartozás, inkább a kortársi perspektíva, amely jelentősnek ítél egy-egy szellemi teljesítményt, intézményteremtő munkát. Nem volna könnyű olyan értékrendet körvonalazni, amely Bajor Andor, Balogh Edgár, Bodor Ádám, Sütő András, Szabó T. Attila, Székely János, Szilágyi Domokos és Szőcs Géza számára egyaránt közös vonatkozási pontot jelenthetett volna. Mégis érzékeljük, hogy sajátos, jól körvonalazott helyük volt és van az erdélyi kultúra elbeszélhető történeteiben. Arcuk egymás mellé helyezve arról beszél, hogy az erdélyi magyar kultúra a szó szoros értelmében és metaforikusan egyaránt sokarcú. Elbeszélhető ennek a kultúrának a története, de ez soha nem lesz monolitikus egység, hanem egymással kölcsönhatásban, versenyben, sőt vitában álló nézőpontok összessége. Jó, ha ezt is tudatosítja az, aki erdélyi írók, értelmiségiek portréit nézegeti, bármilyen válogatásban.
