Isten áldja!
Békesség Istentől!
Dicsértessék a Jézus Krisztus!
Erős vár a mi Istenünk!
Tisztelt ünneplő és emlékező gyülekezet!
Alig múlt bő két hete, hogy október 6-án, a Házsongárdi temetőben Tamás András negyvennyolcas vértanú honvéd alezredes kegyhelyénél hajtottunk fejet, majd az ezt követő ökumenikus áhítaton és emlékműsoron, a Farkas utcai református templomban Jeremiás prófétát idézve Jobbágy Júlia unitárius lelkipásztor arra biztatta az ifjúságot: „Mindenütt, amerre jársz, az út jelekkel van tele. Miként a forgalomban jelzőtáblák irányítják utadat, úgy az életedben és a történelmünkben is lépésről lépésre megvannak a jelek és a jelzések. Vigyázz ezekre, és járj azon az úton, amelyet elődeink számunkra, számotokra kitapostak.”
Hölgyeim és uraim!
Nincs hozzá sem tehetségem, sem tudásom, hogy tiszteletes Jobbágy Júlia és Jeremiás szavainál találóbban elmondanám, amit szeretnék. De engedjék meg, hogy itt és most mindannyiukhoz, és elsősorban magam is azokhoz szóljak, akik átveszik majd tőlünk, kevésbé fiataloktól az örökséget.
Kedves fiatal barátaim! Mert a mindenkori forradalmak lelke a veletek egykorúak voltak, engedjétek meg, hogy tegezőre fogva, de kellő tisztelettel hozzátok forduljak.
Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharcról megtörténte óta sokan és sokfélét írtak és mondtak már. Én bizton állítom, hogy az, amit ’56 adott és hátrahagyott, még mindig nincs kibeszélve, s főleg kibeszéltetve a ma is köztünk élő egykori szereplők által. Mert ’56 nem a múlté, hanem maga a bennünk élő jelen. A példa.
Nem tudom, hogy az iskolai tankönyvekben és az egyetemi jegyzetekben mi és mennyi szerepel, történelemórákon mennyi és mi hangzik el ’56-ról, a forradalomig vezető magyar, s hadd tegyem hozzá: például a lengyel, a kelet-német, a csehszlovák és a román útról. Tanáraitok bizonyára el-elmondanak egyet s mást mindabból és mindarról, ami a tantervekből valahogyan, valamiért rendszerint kimarad.
Én csak azokat a jeleket és azokat az útjelzőket szeretném a legjobb szívvel és a legnagyobb szeretettel figyelmetekbe ajánlani, amelyekkel eddigi utam és bóklászásaim során magam is találkoztam.
Ne feledjétek, és őrizzétek szívetek legszebb helyén forradalmaink, 1956 hőseit: az egyetemi ifjúságot, a pesti srácokat, a szabadságharcosokat! Vigyázzátok szívetek legszebb helyén a szabadságvágyó, és ’56 őszén az akkori olvasztótégelyből önmagához újra visszataláló magyar nemzetet!
Ne feledjétek, és őrizzétek szívetek legszebb helyén a forradalommal együtt érző erdélyieket: a Brassóból Hétfaluba, Erdővidékre, a Homoród-mentére is kiterjedő Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségét, a kolozsvári bolyais és képzőművészetis egyetemistákat, a protestáns teológusokat, a csíkszeredai verselő diákokat, a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjakat, a sepsiszentgyörgyi mikós diákokból verbuválódó Székely Ifjak Társaságát, a pesti srácok megsegítésére induló baróti diákokat, az érmihályfalviakat, a gyergyóiakat, az udvarhelyieket, a magyar forradalom mellett nyíltan kiálló temesvári műegyetemisták ezreit, akiknek elsöprően nagy többsége román nemzetiségű volt! És akkor még nem szóltam a brassói szász értelmiségiekről, a jászvásári egyetemistákról…
Itt és most nincs idő és hely lustrába venni mindazokat, akiknek 1956-ban a szívük a helyén volt, ezért tömören azt mondom: ne feledjétek, és őrizzétek szívetek legszebb helyén mindazokat, akiket a forradalom vérbe fojtását követő megtorlásban meghurcoltak és súlyos börtönévekre ítéltek. Ők voltak azok, akiket a forradalom szele és a megtorlás ökle egyformán megcsapott. Legalább húszezren voltak ők, akiket csak itt, Romániában ’56 után meghurcoltak, s közülük valamivel több, mint tízezren, akiket a román Gulág börtöneibe és kényszermunkatáboraiba vetettek.
Ezért kérlek benneteket, miként Jobbágy Júlia Jeremiás próféta szavával is tette: „Vegyétek szemügyre az ősi utakat, és kérdezősködjetek a régi ösvényekről: Melyik volt a jó út? És azon járjatok!” (Jeremiás 6,16)
És ezért kérek mindenkit, valahogyan vigyék magukkal és őrizzék szívük legszebb helyén a kolozsvári születésű, ma Sepsiszentgyörgyön élő egykori csíkszeredai tanár, a csíki verselő diákok csoportjában 25 évi börtönre ítélt, akkor mindössze 25., ma már 92. életévében járó Puskás Attila szavait: „Hogy megbántam-e, amit tettem? Nem bántam meg. Tulajdonképpen, ne legyünk olyan emberek, akik saját érdemeiket felnagyítják. Hát mit tettünk? Nem tettünk egyebet, mint azt, hogy magyar emberként, de mindenekelőtt emberként szembefordultunk a diktatúrával, s ez minden becsületes embernek kötelessége lett volna, vagy lenne. És ezért nem jár különösebb dicséret. Tehát nem bántam meg, amit cselekedtem, de azt sem mondhatnám, hogy különösebben büszke vagyok rá. Hiszen a helyes cselekedeteinkre, miért kell különösebben büszkék legyünk?”
Köszönöm megtisztelő figyelmüket!
Kolozsvár, 2022. október 23.
