– Március 15-én Petőfi Sándor verseitől hangos a Kárpát-medence, hazaszeretete sokakat tesz nemzeti érzelművé ezen a napon. Különös, az ön élete mintha párhuzamot mutatna a Petőfi-életúttal: irodalomkedvelőként a hazát, a templomot és az iskolát, színészként pedig „vándorlásai” folyamán a színházat, a kultúrát népszerűsíti. Hogyan vált egy szerény körülmények közt élő, hétgyermekes család egyetlen fiúgyermekének kapaszkodójává az irodalom és a színház?

– A teljes életemet és létezésemet meghatározta, hogy egy hétgyermekes családba születtem. Hat lánytestvérem van – gyakran mondogatom, hogy háromszorosan is tudom, milyen kicsinek lenni. Egyfelől azért, mert beleszülettem az erdélyi kisebbségi létbe, amire sosem tekintettem hátrányként, ellenkezőleg, megpróbáltam előnyt kovácsolni belőle. Másfelől a Kolozsvári Magyar Színházon belül a kisszínészek közé sorolom magam: egy évtizede dolgozom ott, de még kicsi vagyok. Ahogyan a családomon belül is, hiszen ott is a kisebb testvérek között születtem. A háromszoros kisebbségérzetem köré fonódik a Templom és iskola című misszióm, amelynek keretében különféle városokban és falvakban bolyongok az irodalomterjesztő műsoraimmal.

A színészettel való „megfertőződésem” egészen a kalotaszegi gyermekkoromig nyúlik vissza: Kalotaszentkirályon nevelkedtem, ahol minden május első szombatján összegyűltünk majálisozni. Népdalvetélkedőt szerveztek erre az eseményre, én hatéves voltam, amikor először jelentkeztem. Részt vettem a selejtezőn, és bejutottam a Ríszeg-tetői versenyre, az volt az első színpadi fellépésem. Ma is hallom, hogy énekeltem az „Erdély körül van kerítve, mégis kimegyek belőle, hagyok olyan szép szeretőt benne, hogy holtig fáj a szívem érte” népdalt. Innentől kezdve az iskolai éveimet végigkísérték a szavalóversenyek és népdalvetélkedők.

Fotó: Marosán Csaba Facebook-oldala

Középiskolában a Zilahi Református Wesselényi Kollégiumban amatőr színházcsoportot alakítottunk, és ezt követően már automatikusan jött a színészet, a vágy, hogy a színművészet egyetemet elvégezzem Kolozsváron. De még mielőtt jelentkeztem volna, hagytam egy év „szünetet” magamnak, amikor minden szakmában kipróbáltam magam, hátha mást tartogat nekem az élet, semmint a színészmesterséget: kipróbáltam, hogy milyen a Nyugat-Európába való kivándorlás, és a kétkezi munkavégzés idegenben, sőt a román hadsereghez is jelentkeztem tűzszerész pozícióba. Emellett dolgoztam pincérként Budapesten, szobafestőként Olaszországban, de vadőrként, kőműves segédmunkásként és vízszerelő segédmunkásként is. Visszatekintve úgy látom, talán nem is én jöttem rá arra, hogy nem külföldön vagy a honvédségnél van a helyem, hanem a Fennvaló maga, aki elég konkrét jeleket küldött, hogy Thália papjának, azaz színésznek kellene állnom.

– A különféle külföldi szerencsepróbálásokat követően volt ereje mégis hazatérni. Hogy sikerült a kecsegtető Nyugatról visszatalálni?

– Az életemben hangsúlyosan jelen volt az isteni gondviselés. Két-három évtizeddel ezelőtt egy hétgyermekes család nem engedhette meg magának a tehetséggondozást, az arra való anyagi ráfordítást. Nem véletlen, hogy a Nyilas Misi Tehetségtámogató Ösztöndíj Alapítvány támogatottja lettem, ezt Péntek János körösfői születésű professzor a Magyar Akadémia tagjainak segítségével hozta létre a hátrányos helyzetű, de tehetséges gyermekek számára. Az első támogatottak között voltam.

Talán a középiskolát sem tudtam volna elvégezni, ha nem adatik meg nekem ez az óriási segítség, mert szerény körülmények között éltük az életünket, a kollégium szinte 50 kilométerre volt a családi otthonomtól, az ingázás helyett a bentlakást választottam, de ha nem lett volna az alapítvány, nem tudtuk volna fizetni az ezzel járó kiadásokat.

Reményik Sándor „csendes csodáknak” nevezi ezeket a véletleneket, amelyekről hiszem, hogy nem maguktól történnek, és még csak nem is véletlenek: észre kell vennünk, hogy mögöttük a Gondviselő maga munkálkodik.

– Tehát a haza és a pártfogói mellett a hite is megtartotta. Ennek tulajdonítható, hogy a közösség szolgálatába állt?

– Gyakran jött szembe velem a bibliai történet, miszerint a Teremtőtől mindannyian kapunk talentumokat, és ezekkel jól kell tudnunk sáfárkodni: ne elássuk, hanem kamatoztassuk mindet. Úgyhogy a közösség szolgálatába szegődtem, Arany János szavaival élve hiszem, hogy én is egy népi sarjadék vagyok, „ki törzsömnek élek, érette, általa; Sorsa az én sorsom s ha dalra olvadék, Otthon leli magát ajakimon dala”.

Bereczki Szilvia